Rorty, Remény a tudás helyén

Etika - egyetemes kötelességek nélkül

„«Már rajta vagytok a hajón»

Pascal”

(in Hans Blumenberg, Hajótörés nézővel)

Rorty kiindulópontnak tételezi Darwin állítását, eredményeit. A tanulmány szövegében egyszer sem vitatkozik vele. Csupán háromszor idézi, de mind a három esetben pozitív a gondolatinak idézése. A pragmatizmus az, ami segít minket abban, hogy összhangba kerüljünk a Darwini tanítással, magunkról alkotott képünket illetően, miszerint 

más állatoktól pusztán viselkedésünk komplexitásában különbözünk[1].

Rorty az utolsó előtti bekezdésben pedig azt írja, hogy :

Az első fejezetben azt mondtam, hogy a pragmatizmus a reménnyel próbálja helyettesíteni a megismerést. Remélem, ez a fejezet világossá tette, hogy mire gondoltam.

Tehát azt a célt, hogy a pragmatizmus minket megtanítson arra, hogy Darwinnal összhangban tekintsünk magunkra, miszerint szakadjunk el végre a görög lélektantól és emberi természetről alkotott képtől, ami azt mondja, hogy:

mi, emberek … képesek vagyunk megismerni, azaz pontosan megjeleníteni a körülöttünk levő dolgok belső és változatlan természetét,

és a lélektanától, ami különböző forrásokra vezető vissza az emberi lelki aktusokat, a gondolkodást és a vágyakozást, miszerint :

az énnek ezt a képét értelmezték a filozófusok Platón óta az "ész" és a "szenvedélyek" megkülönböztetése jegyében,

ez a kép pedig az, hogy az én egyszer s mindenkorra egész, kész, változatlan és bezárt,

Dewey szavaival, ,,az én rögzített és egyszerű voltába vetett hitet",

teológikusan fogalmazva:

a lélek egységéről és előre gyártott teljességéről szóló dogmáját

preszokratikusok utáni görögök emberi természetről való gondolkodásuk központjában pedig a

nem viszonyszerű én mítosza volt, amely létezhet anélkül, hogy másokkal törődne,

cseréljük tehát fel azzal, hogy

ha elfogadjuk az ember eredetének naturalisztikus, darwini elméletét,

akkor nincs szó különbségtevésről látszat és (előbb-utóbb megismerhető) valóság között, belső és külső között, jó és rossz között, egyetemes és individuális, önzetlen és önző, igaz én és hamis én között, vélekedés és vágyak között, elmélkedés és cselekvés között.

Hanem miről is van szó?

Arról, hogy

a dolgokról csak olyan, többé-kevésbé tetszés szerinti leírások jegyében beszélhetünk, …

és hogy ezek a beszédek a dolgok egymáshoz való viszonyát írják le. Valamilyen módon, egyre tökéletesíthető módon, a szükségleteink kielégítéséhez egyre inkább igazított módon. A pragmatikusok, vagyis a tanítóink

ugyanis kételkednek abban, hogy bármi is nem viszonyszerű volna vagy lehetne.

Arról van szó továbbá, hogy

meg vagyunk győződve arról, hogy nincs filozófiailag megragadható, körmönfont emberi lényeg, nem próbáljuk a felületiséget mélységgel helyettesíteni, sem a különös fölé emelkedve az általánost megragadni.

Mi hát az ész körmönfont dicsősége? Nemde az különböztet meg minket az állatoktól?

Rorty pragmatikusai szerint Darwinra hivatkozván azt mondják, hogy az ész, az értelem,

ha elfogadjuk az ember eredetének naturalisztikus, darwini elméletét, akkor … e felfogás szerint a racionalitás egyszerűen csak a nyelv használatának képességét jelenti.

Itt az egyik kulcs. A nyelv. Az örök dolgokról, mint a megismerhető valóság, amelyről szép lassan lehull a lepel, vagy az igazság, vagy az erkölcsi törvény vagy az általános emberi jogok, jobb, ha megfeledkezünk, mert ezek a leírások mind csak a múlt leírásai, a múltat közvetítik a számunkra, ráadásul olyan öltözetben, amely tiszteletet és áhítatot ébreszt bennünk. És megfeledkezünk valami nagyon fontosról eközben. Arról többek között, hogy

ha az egység és előregyártott

mert koránt sem megtapasztalt

teljesség ilyen elképzeléseit félretesszük, akkor azt mondhatjuk Deweyval, hogy'"az én … az önlétrehozás folyamatában van,

akár a nyelv. Az is egy fejlődő, egyre bonyolultabbá váló, az emberi akciókra reagáló dolog volt.  és

a nyelv története azonban a fokozatosan növekvő komplexitás törések nélküli története.

Rorty fokozza ezt még azzal, amikor Dewey válaszát idézi mikor is

Kant a moralitást az észnek nevezett sajátságos emberi képességből eredezteti,

hogy

a nyelv az egyetlen sajátságosan emberi dolog.

A nyelv pedig történettel bír, és ez a történet

a neandervölgyi morgástól és lökdösődéstől a német filozófiai értekezésekig vezető út története.

De nem ilyen egyszerű még mindig ez a történet. Közvetlenül folytatja Rorty, hogy ez a történet

nem kevésbé folytonos, mint az arról szóló történet, hogy jutottunk el az amőbáktól az emberszabásúakig. A két történet egy tágabb történet része.

És itt kapja meg a kegyelemdöfést a korábbi, metafizikus világszemlélet, amely tele volt örök és állandó dolgokkal, ahol az emberért lett teremtve egyáltalában minden, és a monologizáló elme, ha egy kicsit is tudott Istenre hivatkozni, akkor már az örök igazságok birtokosaként kevélykedhetett..

          A biológiai fejlődés töretlenül megy át kulturális fejlődésbe.

Ez bizony nagy vízió, lélegzetelállítóan nagy. Teilhard de Chardin is vallotta.

A komplexitás, a horizontális szélesedés, az összetevődés, a bonyolultabbá válás, az összefogás, a szolidaritás víziója ez.

Amikor a metafizikai megkülönböztetéseket komplexitás fokozati különbségekként látjuk, így a tudás az, ami rutinszerű és megelégszik a biztonság látszatával, míg a fejlődés, a komplexitás növekedése csak reménnyel tölthet el minket. Semmi biztosat nem tudunk, épp úgy, mint mikor a körültekintő rutint fel kell hogy váltsuk a morállal. Ezek nem fajtabeli, hanem komplexitásbeli különbségek.

A folyamatos fejlődés folytatódik mind a tudományok, mind az erkölcsök (morál) mind a jog, vagyis az emberi szellemi cselekvések területén. Mi akkor lehetünk és leszünk ennek részei, akkor nem válunk zombikká, ha autentikusak leszünk, ha nem menekülünk és zárkózunk vissza a rutin burkába.

A rutin pedig azon cselekvések összessége, amikor is nem tágítjuk a környezetünket, amikor elég a körültekintés, a megszokás szerint cselekedni. Nem ütköznek érdekek sem egyének, sem csoportok sem társadalmak közötti szükségletek kielégítése folyamán. Ezt a langyos vizet nehéz elképzelni. És ezt kiköpi az úr a szájából. Amikor a rutin már nem elég, akkor kerül elő a moralitás. Amikor már nem magától értetődő, nem természetes, hogy mit is kell tenni. A cél vezet, az egyre komplexebbé válás, mert ez a fejlődés módja, mint eddig is. Az ember komplexebbé másokat életébe bevonva válhat.

Az egyén morális fejlődése és az emberi nem mint egész morális haladása nem más, mint az emberi ének újraalkotása úgy, hogy az ént alkotó viszonyok sokféleségét növeljük. E folyamat eszményi határa a szentség keresztény és buddhista felfogásában elképzelt én: egy Olyan eszményi én, amelynek számára bármely emberi lény (és talán bármely más állat) éhezése és szenvedése kimondhatatlanul fájdalmas.

Mikor már rutinná válik egy családért felelősen cselekednem, mikor rutinná válik egy felekezetért cselekednem, vagy egy pártért, vagy egy nemzetért, akkor válunk erkölcstelenné,

nem irracionális és nem is értelmetlen dolog morális közösségünk határait a nemzeti, faji, nemi határoknál megvonni. De nemkívánatos - morális értelemben.

Még ha minden törvényt be is tartunk. Akkor is csak körültekintőek vagyunk. Ha nem szélesítjük az énem összetettségét még tovább, akkor megállunk a kulturális fejlődésben. Nem leszünk többé hiteles emberek. Ez a fejlődés véget nem ér egy emberi élet alatt, mert mindig marad, akivel még nem azonosultunk, még nem alkotó részek

az önmagunk kilétéről mondott történetekben, amilyen mértékben az ő történetük a mi történetünk is.

A morális haladás nem a racionalitás növekedése.

De morális kötelességünk is csak addig van, nem mert mint Kant állítja, transzcendentális okok miatt, hanem, mert ez a folyamat eltart, és

ha ez a folyamat valaha befejeződne, a "moralitás" kifejezés eltűnne a nyelvből. Hiszen sem mód, sem szükség nem volna többé arra, hogy szembeállítsuk a természetesen adódó cselekvést a morális cselekvéssel. Mindannyiunkban megvolna az, amit Kant szent akaratnak" nevezett. A „morális kötelesség” fogalma abban a mértékben lesz kevésbé helytálló, amennyire azonosulunk azokkal, akiknek segítünk: amilyen mértékben megemlítjük őket

Látjuk tehát, hogy az autentikus emberi léthez tartozó, a kulturális fejlődés részeként élő ember számára

a moralitás egyszerűen egy új és ellentmondást kiváltó szokás. Az a sajátos kötelesség, amelyet a "morális" kifejezést használva érzünk, egyszerűen az a sajátos szükséglet, hogy viszonylag ismeretlen és kipróbálatlan módon cselekedjünk - aminek megjósolhatatlan és veszélyes következményei lehetnek.

A moralitás tehát nem valami transzcendens normáknak való megfelelés, nem az ész, az intelligencia növekedése. Hanem azzal függ össze, hogy az önfelépítő énünk egyre több viszonyulás által legyen leírva. Egyre több emberi kapcsolatunk, egyre több létezővel való kapcsolatunk legyen.

Ezért a legjobb, ha a morális haladást növekvő érzékenységként gondoljuk el, növekvő felelősségvállalásként emberek és dolgok egyre tágabb köreinek szükségletei iránt.

És „egy teljesen elvilágiasodott értelmiségi világban elősegíteni ezt a fajta érzékenységet ugyanolyan tiszteletre méltó cél lenne egy főiskolai tárgy számára, mint hozzájárulni a tudáshoz.” (Rorty)

Összefoglalhatjuk tehát. Nincs látszat és valóság. A dolgok megismerése nem azt jelenti, hogy mélységbe hatolunk, a látszat mögé az örök és tőlünk független valósághoz, vagy

a látszatok ama fátylának fokozatos elvékonyodása,

hanem a

lehető legszélesebb körű adatok lehető leghatékonyabb magyarázatának eszméjével helyettesítjük.

Így a morál sem a racionalitás növekedése, de nem is az amit Dewey javasolt, hogy az intelligencia növekedése,

Tehát nem egyre nagyobb jártasság olyan cselekvésmódok föltalálásában, amleyek egyidejűleg sok ellentétes igényt elégítenek ki.

Hanem úgy kell felfogni a morált, fejlődése

annak kérdése számukra, hogy egyre több embercsoport szükségleteit méltányoljuk.

Milyen célokat tűzhetünk ki a tudomány elé? Az igazságot? „Az igazság örök és maradandó. De ki tudja biztosan, mikor birtokoljuk?” (Rorty)

Az igazság mint cél kijelölésével az a baj, hogy nem tudjuk meg, mikor értük el, még akkor sem, ha tényleg elértük.

Mit tehát?

De törekedhetünk egyre több igazolásra és egyre több kétely eloszlatására.

Milyen célt tűzhetünk ki a cselekvéseink erkölcsi jellegére tekintettel? Lehet-e célunk a biztonságos szempontok, normák segítségével megítélt, megválasztott cselekvés elérése. Megtanulhatjuk és tudhatjuk sőt taníthatjuk a morált, hogy mi a helyes, hogy hogyan kell valamit csinálni, de ez nem elég, mert

nem lehet célunk, hogy „a helyeset cselekedjük”, mivel soha nem fogjuk tudni, mikor találtunk célba. Évekkel halálunk után nálunk jobban informált és képzettebb emberek cselekvésünket tragikus tévedésnek ítélhetik, mint ahogy tudományos vélekedésünket is elavult kozmológiára alapozottnak tekinthetik.

Mint már szó volt róla, énünket is, mint

          mindent az egyéb dolgokhoz fűződő viszonyai által létrehozottnak

kell tekintenünk. Nem alkalmas az énről alkotott képünk, ha

      az én rögzített és egyszerű voltába vetett hitet",

vagy

a lélek egységéről és előre gyártott teljességéről szóló dogmát

tükröz. Jobb, ha

az egység és előregyártott teljesség ilyen elképzeléseit félretesszük,

és újraalkotjuk az énünkről alkotott képünket a kulturális fejlődéshez és az emberi hitelességhez való viszonyát, vagyis a morális haladást figyelem előtt tartva, hogy az énünk is viszonyszerű, és ennek fejlődése abban áll, hogy

törekedhetünk a szenvedés iránti egyre nagyobb érzékenységre, és egyre több szükséglet egyre fokozottabb kielégítésére.

Társadalmi, közösségi szintre, távlatba helyezve pedig

          az emberi nem mint egész morális haladása nem más, mint az emberi ének    újraalkotása úgy, hogy az ént alkotó viszonyok sokféleségét növeljük.

A morális fejlődésünk pedig élethosszig tart, mert az egyre kitágított közösségeink szükségleteire való érzékenységünk előbb utóbb rutinná válik, és ez a fokozatát tekintve, mert nem más fajta dolog, csak nem olyan komplex, így kevesebb mint a morál. Tehát nem normák és metafizikus értékek vannak előttünk, hogy helyesen cselekedjünk, és nem is az engedelmesség meg alázatosság, hanem a hitelesség és a rugalmasság. Ez a két dolog, ha lehet egyáltalán valami erény, akkor az. Vagy inkább három. A képzelőerő, amely képes a rutinból cselekvésre ösztönözni. Hogy elinduljak egy nagyobb közösség felé. Egy olyan úton, amerre még nem járt senki, mivel hitelesen a saját utamat járom. Nem tudom, hogy mi a helyes lépés, döntés. De abban biztos lehetek, hogy ha a természetet követem, akkor a kevésbé komplex helyzetből állapotból ha az inkább összetettebb felé akarok haladni, akkor bízhatok abban, reménykedhetek benne, hogy rendben lesz minden. Ha olyan helyzeteket generálok magam köré, ahol biztosan tudhatom, hogy mi lesz, mert megtartottam minden törvényt, nos, az nem az emberi élet, az a bezáródás, az a változatlanság biztonsága.

A pragmatikusok szerint a minket, embereket csalogató nem emberi valami eszméjét föl kell váltani azzal az eszmével, hogy egyre több emberi lényt fogadjunk be közösségünkbe - hogy egyre több különböző emberi lény szükségleteit, érdekeit és nézeteit vegyük figyelembe.

Az „egyre több” itt a rugalmasságot, a nyitottságot, a reményt és az önmagát a megjósolhatatlan változás folyamatába belevető én vágya.

Az énnek az önlétrehozó folyamatában való létként az értelmezése ahelyett, hogy egésznek, egészben jelenlevőnek értenénk, a morális és a tudományos fejlődésnek az egyre nagyobb komplexitást vágyó és értelmező módja ahelyett, hogy az igazhoz vagy a jóhoz, helyeshez való közeledőnek értelmeznénk, mind azt mutatják, illetve abból fakadnak, hogy a dolgok leírása (én, világ, jó) mindig viszonyszerű, és mindig fokozható annak érdekében, hogy minél több részt foglaljon magába.

Vagyis nem a meglévő törvények, leírások, normák adják a cselekedeteink (morális intellektuális) kereteit, irányát, hanem, a képzelőerő, amely enged a kockázatos új felé. Volt szerencsém a Cabo da Roca korlátainál állnom. Köd volt. Elképzeltem, hogy milyen lehetett az, amikor a vágy, hogy útra keljen, nem szűnt meg ilyen ködök láttán. Akkor megfogalmazódott bennem, hogy örülnöm kell az életemben a ködöknek, mert akkor tapasztalhatok valami újat. Ha minden világos, ha már révbe futottam, akkor baj van. Pascal kicsit másképp, még mindig rajta vagytok a hajón.

2012

Szeged

---

[1] Kizárólag a L’Harmattan-féle 2007-es kiadást használtam. Ezért az idézeteket csak vastagon, behúzva szedtem. Nem használtam fel semmilyen más másodlagos irodalmat, bár olvastam. Blumenberget is, nyilván nem Rortyról, hanem viszont, mintha Rorty gondolta volna újra Blumenberget. Egy tanulmányában meg is említi, de aztán nem jelöl semmi idézetet. Nagyon párhuzamosnak találtam a két szöveget illetve nézőpontot. Mintha sok idézetlen ötletet vett volna át tőle. Van két rövid idézet egy másik Rorty szövegből, viszont mivel annyira nem új tartalmilag az alapszöveghez képest, ezért nem hoztam a forrást, csak idézőjelbe tettem.