Az elme nem azért keresi az igazságot, mert bárhonnan is tudná, hogy
mi az és mi nem az. Az elme "igazság"-keresése egy olyan állapot
elérésére irányul, ahol az elme saját magával, a saját működésével, az
érzékszervek által közvetített adatokkal harmóniában érzi magát. Az elmét ezért
tisztítani kell minden rárakódott és az elmével és az énnel összekevert
dologtól, gondolattól, tantól ismerettől. Az elme képes a végtelen
befogadására, általában véve nem az örökkévalóság formájában, hanem az időben megnyilvánulóéban. Az elme
tanulási képessége, a tanulásának folyamata nem ok-okozati láncolatban, hanem
az intuícióban, ha valahogy mégis leírhatnánk, akkor az abdukcióban
fogalmazható meg. Ez utóbbi mentes kell legyen minden olyan jellemzőtől, amely
a létezőkre vonatkozhat, amely összeköti az elmét a múlttal a jövővel. Ilyen
például a félelem, és az ahhoz való ragaszkodás. A félelem eleve
kizárja az elme teljességének lehetőségét.
