Test és elme a
megismerés horizontján az Értekezésben és az Alapelvekben
„Ha ismerem a tárgyat, akkor ismerem a körülményekben való előfordulásának
összes lehetőségét is.”
2.0123
„A gondolkodó, képzelő szubjektum – ilyen nincs.
A szubjektum nem tartozik a világhoz, de ő a világ határa”.
5.632
Tractatus – Wittgenstein
I.
1. Honnan ez a kérdés?[1] Nemde olyan dolgot
ismerek meg jobban valami másnál, ami vagy jobban érdekel, vagy amiről több
adat áll rendelkezésemre, vagy gyakrabban találkozom vele, ezt a találkozást
tudatosítom, és a helyes (akár belőlem fakadó akár máshonnan választott) rend
szerint szervezem (rendszerezem) a megszerzett információkat? Mi a háttere, az
alapja tehát annak, hogy ez a kérdés megfogalmazódik: Jobban ismerjük-e az
elmét[2] mint a testet[3]?
2. Ahhoz, hogy a kérdésre, akár az
eredetire, akár a hátterére vonatkozóra valamiféle elfogadható választ tudjak
adni – már amennyire az lehetséges számomra – át kell ismételni Descartes-nak a
megismerésre, az igazságra, a bizonyosságra, a testre
és a lélekre vonatkozó megállapításait. Meg kell találnunk, hogy mitől
lehet könnyebb és mitől lehet jobb a megismerés. Érintenünk kell
a megismerés heurisztikus jellegét is. Descartes saját filozófiai
tevékenységének célját (a filozófusok addigi hiányos illetve
eredménytelen tevékenységének pótlásában határozta meg, mely cél elérésének
sikerességében meg volt győződve (az ötödik fokozat[4])). A szellemi öröksége,
a filozofálása kiinduló pontja, egy probléma: a (descartes-i) bölcsesség
(az első négy fokozat) és filozófiai hagyomány megalapozatlansága. Descartes
kiinduló problémája megoldásra várt. (vö. Wittgenstein legye és az üveg)[5] Maga a megoldás
folyamata pedig, és az eredmény is: változás[6]. A változtatás, a
megoldás-kísérlet eredménye kétféle lehet, vagy első szintű, vagy második
szintű (valódi) változás. Nyilvánvaló, hogy az első kísérlet valamely
probléma megoldására sikertelen, a meglévő rendszeren belül maradó gondolkodás
eredménye, míg a második elhagyja az eredeti síkot, ahol a problémát hordozó
fogalmak, körülmények valamiféle összefüggést, rendszert alkottak.[7]
3. A következőkben lépésről-lépésre – már amennyire ez egyáltalán lehetséges a
számomra –, az első fejezetben bemutatom Descartes válaszát a címben
megfogalmazott kérdést illetően, a másodikban megkísérlem megmutatni,
hogy nem sikerült és hogy miért nem valódi változást létrehoznia Descartes-nak
az alapvetést illetően, a harmadik fejezetben pedig egy nagyon apró
módosítást javasolok Descartes megoldási kísérletében.
II.
1. A módszeres kételyt alkalmazva Descartes elérkezik
a ’cogito ergo sum’ bizonyosságához. Mindent sikeresen zárójelezett, mindentől
– amiben egy kicsit is kételkedhetett – eredményesen eltekintett. Nem maradt
többé semmi, ami meghatározná, hogy mely irányba kell továbblépnie.
„ez a következtetés: GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK, igaz
és következésképpen az első és a legbizonyosabb, amely annak, aki a gondolatait
rend szerint vezeti, megmutatkozik.”[8]
Kövessük
Descartes-ot, és ha valóban komolyan eltekintettünk mindentől, ami nincs benne
ebben az evidenciában, és más nincs benne, csak az, hogy a
kételkedni/gondolkodni képes valami LÉTEZIK, és őneki valamilyen tulajdonsága a
gondolkodás/kételkedés képessége. [9] Még kritikusabban
inkább csak az van benne, hogy léteznek gondolatok, és esetleg az, hogy van
olyan létező, amelyben a létező gondolatok fellelhetőek.[10]
Bár
Descartes így folytatja:
„ Az is feltűnik nekem, hogy ez az oldal egészen a
legjobb, amelyet a lélek természetének megismerésére választhatunk, és
hogy ez a testtől teljesen különböző szubsztancia: mert megvizsgálván,
hogy mik vagyunk mi, akik mosta arra gondolunk, hogy a gondolkodásunkon túl
nincs semmi, ami valóban megvolna vagy létezne, nyilvánvalóan megismerjük, hogy
a létezéshez nincsen szükségünk kiterjedésre, alakra, arra, hogy
valamilyen helyen legyünk, sem bármiféle más olyan dologra, amit a testnek
tulajdoníthatunk, és hogy egyedül azáltal létezünk, hogy gondolkodunk; s
következésképpen a lelkükről vagy a gondolkodásunkról alkotott fogalmunk
megelőzi azt, amellyel a testről rendelkezünk, és bizonyosabb is annál,mivel
kételkedhetünk még azt illetően, hogy van-e a világon egyetlen test is, de azt
biztosan tudjuk, hogy gondolkodunk. [11] (kiemelések
tőlem)
ez
nem jelenti azt, hogy következetes volna. Ebben a bekezdésében sokkal többet
lép, mint azt az ész befolyásolatlan működése engedné.
Eltekintve
ettől a gondolati ugrástól, amelyről később szándékozom írni, nos, innen
Descartes lépésről-lépésre levezeti a tudományok és általában a filozófia
megalapozását, amelynek során kiderül, hogy a megismerés kiindulópontja nem az
érzékek, hanem az önmagára reflektáló tudat, az én, amely felismerte a cogito
ergo sum bizonyosságát a saját létére vonatkozóan. A megismerés mércéje is ez a
tudat, az igazság pedig minden ebben megjelenő világos és határozott fogalom,
amelyet megragad. Descartes úgy véli, hogy ez a tapasztalati valóságtól elvont
fogalmi rendszer képes megragadni a valóság lényegét(!sic). Az ember megismerései során nem
teremti, hanem felfedezi a valóságot. Az érzékelésben már mindig jelenlevő
szellemi fény, a képességileg és hajlamszerűen birtokolt fogalmi rendszer,
valamint az egyénenként változó mélységű reflexió együttesét heurisztikus
készletnek nevezzük, a megismerés heurisztikus jellege ezt jelenti. Ez a
valóság megtalálását, felfedezését teszi lehetővé.[12] A megismerésnek ezt a heurisztikus
jellegzetességét Descartes is elfogadta. Ezért indokolt az ő és érthető a mi
számunkra, hogy minden a megismeréssel kapcsolatos dolgot és ideát a –
kizárólagosan – emberi gondolkodó képességgel kapcsolja össze. Descartes
számára viszont ez nem csak képesség, hanem lényegi tulajdonság (szembeállítva
a kiterjedés lényegi tulajdonságaival).
„mivel mindegyikünk észleli magában a gondolkodást, s
mivel gondolkodásunk közben kizárhatunk magunkból avagy a lelkünkből minden
egyéb, akár gondolkodó akár kiterjedt szubsztanciát, arra következtethetünk,
hogy … mindegyikünk reálisan különbözik minden egyéb gondolkodó és testi
szubsztanciától.” [13] (kiemelés tőlem)
Lássuk, hogy
mik is lehetnek a megismerés tárgyai Descartes megfogalmazásában:
„Két fajtára osztok mindent, ami a megismerésünk
körébe tartozik: az első az összes valamilyen létezéssel bíró dolgot
tartalmazza, míg a második az összes olyan igazságot, amelyek a
gondolkodásunkon kívül nem léteznek.”[15] (kiemelés tőlem)
Lássuk, hogy a
megismerést Descartes mely létező tevékenységének tulajdonítja és minek a
közreműködése szükséges hozzá:
„… mivel több olyan tulajdonságot is észreveszünk
ugyanezekben a tárgyakban, mint amilyen a nagyság, az alak, a szám, stb.,
melyek ugyanúgy vannak őbennük, mint ahogy ezeket az érzékeink vagy inkább
értelmünk velünk észrevéteti, ezért könnyen hagyjuk magunkat meggyőzni
róla, hogy az, amit egy tárgy színének nevezünk, valami létező ebben a
tárgyban, mely teljesen hasonlít a gondolkodásunkban lévő színre, és azután
világosan véljük észlelni ebben a dologban azt, amiről pedig semmi módon nem
észleljük, hogy a dolog természetéhez tartozik.”[16]
„Isten egyáltalán nem testi természetű, nem az
érzékek segítségével ismer meg, mint ahogyan mi”[17] (kiemelés tőlem)
Tehát, mi gondolkodó emberek az érzékek segítségével
szerzünk érzeteket a megismerés körébe tartozó valamiféle létezéssel bíró
dolgokról, de maga a megismerésünk, a gondolkodásunk körébe tartozik.
Egyáltalán nem biztosít minket a megismerés arról, hogy valóban van és
olyan-amilyen a gondolkodásunktól függetlenül létező dolog.
Megismerni kizárólag a tapasztalásból szerzett
észleletekből fakadó/származó többletinformáció elme általi rendezése
értelmezése folytán vagyunk képesek. Az igazság nem valamiféle azonosság
fennállása az idea és valami létező között. Az igazságot Descartes a clare
et distincte fogalom(idea)alkotásban illetve megragadásban látja. De a
gondolkodásom kívüli létezők és a megismerő gondolkodás közötti kapcsolatról
nincs világos és határozott fogalmunk. Minden további viták részben abból
fakadnak, hogy nem tudhatjuk pontosan, mit jelent az idea clare et distincte,
és hogy mi a kapcsolat a test és a lélek között, és miért nem lett elég csak az
egyik szubsztancia (pl a res extensa) Descartes-nak.
Ismételten még mindig csak a gondolkodáson belül
maradunk a megismerés folyamatában:
„Ámde azért, hogy elkülöníthessük itt azt, ami az
érzeteinkben világos attól, ami homályos, megjegyeznénk először is, hogy világosan
és elkülönítetten ismerjük a fájdalmat, a színt és a többi érzetet
akkor, amikor egyszerűen csak gondolatokként tekintjük őket”[18] (kiemelés tőlem)
Nézzük tovább a
megismerés tulajdonságait. Lehet könnyebben és lehet jobban
megismerni, ez derül ki a számunkra, amikor olvassuk Descartes szövegeit. A
megismerés azon tulajdonsága, amelynek alapján egy megismerést jobbnak
nevezhetjük, azt jelenti, hogy a megismerés körébe tartozó dolgok közül az
éppen a megismerés célkeresztjébe állított dologra vonatkozóan a
megismerésünknek lehetnek fokozatai, attól függően, hogy mennyi adatunk lehet a
dologról a tulajdonságait illetően.
„…annál jobban ismerünk egy dolgot vagy egy
szubsztanciát, minél több tulajdonságot veszünk észre benne. Márpedig
bizonyos, hogy jóval többet veszünk észre belőlük a gondolkodásunkban, mint
bármilyen más dologban, olyannyira, hogy nincs semmi, ami anélkül ösztönözne
valaminek a megismerésére bennünket, hogy ne ösztönözne még sokkal
bizonyosabban a gondolkodásunk megismerésére.”[19] (kiemelés tőlem)
Vagyis a megismerés folyamata során akár közvetlenül
akár közvetve, ha ismeretet szerzek vagy szerezhetnék valamely dologra (annak
tulajdonságára) vonatkozóan, úgy ezen dolgot jobban tudom megismerni, mint azt,
amely úgyszólván rejtve marad számomra a megismerés folyamata során, akár
közvetlenül azt szeretném megismerni, akár csak használom azt a megismerés
során. Nyilvánvaló tehát, hogy ha a gondolkodás körébe tartozik a megismerés,
gondolkodni pedig Descartes bizonyossága szerint csak a res cogitans tud, akkor
a res cogitans-t egyre jobban ismerhetem meg, irányuljon is közvetlenül bármi
másra a megismerő szándékom.
A megismerés másik tulajdonsága annak minőségére vonatkozik. Könnyebb
megismerni a kéznél levő dolgokat. Descartes tanácsolja is, hogy azokkal kell
kezdeni a világ megismerésére vonatkozó tevékenységünket, ami adva van:
„Kezdetben ugyanis jobb, ha beérjük azokkal, amelyek
maguktól kínálkoznak érzékeinknek – s amelyeket lehetetlen nem ismerni,
ha csak némileg is figyelünk rájuk –, mintsem ha ritkábbakat – és tanulmányt
igénylőket – keresünk.[20] (kiemelés tőlem)
A kéznél levő dolgok között is vannak olyanok, amelyek
nem külső létezéssel bírók, hanem a gondolkodásban léteznek, és ezek az ideák
egyszerűek:
„… az anyagi dolgoknál mégis világosabban és
határozottabban ragadjuk meg őket, mivel lévén egyszerűbbek, és egyáltalán
nem lévén határoltak, amit belőlük megragadunk, az jóval kevésbé zavaros.”[21] (kiemelés tőlem)
Descartes végül is visszajut oda, ahonnan el akart
indulni, a gondolkodó lélekhez:
„Úgyhogy ez az én, azaz a lélek, amely által az
vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt: könnyebben is
lehet megismerni, mint a testet.”[22] (kiemelés tőlem)
Descartes
válasza tehát egyértelmű. De ez nem ilyen egyszerű.
2. A cogito ergo sum bizonyossága még mind a kettő, azonos
szintű utat (empirizmus/racionalizmus) is megalapozhatja. Bármelyiken
továbbindulhatott volna, és ha bármelyiken indul is el, a másik úttól, a másik
kérdéskörtől, ha csak horizontálisan távolodik el, nem dolgozza fel azt, nem ad
válaszokat, nem emelkedik föléjük, akkor nincs igazi megoldás, nincs tényleges
változás az eredeti kiindulóponthoz képest. Az pedig csupán a problémát
megoldani szándékozó kísérletezőtől függ[23], hogy végül is melyik
úton indul el: a „dubito ergo sum”, „cogito ergo sum” után racionalista
lesz-e vagy empirista. És ez a választás önkényes, a valóság mindig a felfedezési
módnak megfelelő arculatát mutatja a kutató embernek.[24] Nem függ
a módszeres kétely alkalmazásától, ezzel szemben megmutatja a választó „quid
pro quo”-ját.
Descartes eredeti célja megfogalmazásakor szembeötlő a
biblikus gyökér:
„Amikor azonban a fizikában néhány általános fogalomra
tettem szert és elkezdtem őket különböző részleges kérdésekben kipróbálni, s
észrevettem, mily messzire vihetnek bennünket, s mennyire különbözőek az eddig
használt elvektől: úgy véltem, nem szabad őket rejtegetnem, hacsak nem akarok
nagyot véteni ama törvény ellen, amely arra kötelez bennünket, hogy tőlünk
telhetően az emberek közös jólétén fáradozzunk. Mert fogalmaim megmutatták
nekem, hogy el lehet jutni olyan ismeretekhez, amelyek rendkívül hasznosak az
életben, s hogy ama spekulatív filozófia helyett, amelyet az iskolákban
tanítanak, lehet találni egy gyakorlati filozófiát, amely által olya
alaposan ismerjük meg a tűz, a víz, a levegő, a csillagok, az égboltozat és a
bennünket környező egyéb dolgok erejét és működését, mint ismerjük
mesterembereink különböző tevékenységét, úgyhogy felhasználhatók mindarra,
amire alkalmasak, s ezzel a természetnek mintegy uraivá és birtokosaivá
válhatnánk.[25][26] (kiemelés tőlem)
Ettől az
eredettől, a forrástól, nem tud, vagy nem akar eltávolodni. De ez a kérdés nem
ennek a dolgozatnak a témája.
Descartes világosan megfogalmazza a
programját[27], és a folytatásban már
azt is kijelenti, hogy – egyedül neki – sikerült. A filozófia alapelvei utolsó
soraiban pedig azt összegzi, hogy ez a munkája bizony tökéletes lett.[28]
Ebben ugyanis minden benne van, aminek érdemes, eközben viszont semmi újat nem
mondott és semmit nem hagyott ki a jelenségek közül:
„Egyetlen olyan jelenség sincs a
természetben, amely ne lenne belefoglalva abba, amit ebben az értekezésben
fejtettünk ki”[29],
és a következő bekezdés:
„Ez az értekezés nem tartalmaz olyan alapelveket sem,
amelyeket ne fogadott volna el mindenkor mindenki, úgyhogy e filozófia nem új,
hanem a lehető legrégibb és legáltalánosabb.”[30]
Az eredeti
kérdés helyett egy sokkal nehezebb fogalmazódik meg:
Egyáltalán
megismerhető-e bármi a gondolkodáson kívül?
Van-e, és ha van, hogyan lehetséges megfelelés a
gondolati fogalmak, ideák és a gondolkodástól kívül létező dolgok, illetve azok
érzékelt tulajdonságai között?
„a következő kérdés merül fel: … Annak eldöntéséhez
ugyanis, hogy a tudati kép megfelel-e a valóságnak vagy sem, össze kellene
hasonlítanom a valóság képét a valósággal. Ehhez azonban egy, a saját
ismeretemtől független archimedesi pontra lenne szükségem, mellyel a képelmélet
szerint nyilvánvalóan nem rendelkezem. A valóság és a fogalom közti „híd”
felépítése tehát lehetetlen.” [31]
Descartes
válasza erre a ’lehetetlen’ kérdésre:
„Miután felismertük, hogy Isten létezik, úgy juthatunk
el a teremtmények megismeréséhez, hogy vissza kell emlékeznünk arra: a mi
értelmünk véges, Isten hatalma pedig végtelen … az ő természetéről alkotott
ismeretünktől az általa teremtett dolgok magyarázatára térünk át, … hogy egy
tökéletes tudományunk legyen, vagyis hogy az okozatokat az okaik által ismerjük
meg.”[32]
Nemde azért
tudtuk (bármely módon) bizonyítani Isten létét, mert a gondolkodásunk során
működik az okság törvénye. Viszont ezen a törvény rend szerinti, helyes
következtetésekre és ítéletalkotásra alkalmas működését csak Isten biztosítja a
számunkra. [33]
Úgy tűnik, hogy
ez a válasz nem elégséges. Csak a gondolkodás van, meg Isten, akiről azért
tudok, mert a léte szükségszerűen levezethető helyes gondolkodással, de a
gondolkodás helyes, számunkra megnyugtató működéséről, amikor az a
gondolkodáson kívüli dolgokra vonatkozik, Isten léte biztosít minket.
Nos, elékeztünk
a – számomra – valódi kérdés megfogalmazhatóságának pontjához:
Miért kellett
Descartes-nak két világ? Miért nem volt elég egy? Nem ez vagy az (anyagi vagy
szellemi), hanem egy egészen új felépítés, egy még nem használt fogalmi
rendszerrel leírt?
Ez
a feszültséget feloldó rendszer alapgondolata is megtalálható Descartes
műveiben, véleményem szerint. Most csak arra van alkalom, hogy röviden
felvázoljam a megoldás-javaslatomat, szerintem Descartes elsiklott a saját maga
által felfogott dolgok, mint a probléma megoldásának lehetősége mellett.
3. Mi is ez a lehetőség:
„Talán majd azt mondják, hogy minden
testben több olyan részt is szemügyre veszek, amelyek annyira kicsinyek, hogy
nem lehet érzékelni őket. És tudom jól, hogy ezt azok, akik érzékeiket a
megismerhető dolgok mértékének veszik, nem fogják helyeselni. Ámde nagy
igazságtalanságnak tűnik a számomra az emberi okoskodással szemben, ha nem
akarjuk, hogy messzebbre jusson a szemnél, és senki sem kételkedhetik benne,
hogy vannak annyira pici testek, hogy egyetlen érzékünk sem érzékelheti őket,
csupán azt kötve ki, hogy vegye fontolóra, mely testek adódnak hozzá minden
alkalommal az állandóan, fokozatosan növekvő dolgokhoz, és melyek azok, amelyek
ugyanígy kivonódnak a csökkenő dolgokból.”[34]
Miért nem jó az érzékelhetetlen kicsi építőrészekből
álló szubsztancia kettős tulajdonsága, a külső szerveződés által létrejövő res
extensa, és a belső szerveződés által létre jövő res intensa, ami a res
cogitans. Még ehhez hozzátéve azt is, hogy a gondolkodás tulajdonsága és a
kiterjedés tulajdonsága nem elhatárolt, hanem fokozatos megjelenésű, tehát nem
vagy van, vagy nincs, hanem milyen mértékben van.
„… Ámde ki volt képes valaha is az érzékek
segítségével észrevenni, hogy melyek azok a kicsiny testek, amelyek minden
pillanatban hozzáadódnak egy növekedésben lévő növény minden egyes részéhez.[35]
Majd folytatja:
„Ily módon megbizonyosodván róla,
hogy minden általunk érzékelt test több más, annyira kis testből tevődik össze,
hogy nem tudjuk érzékelni őket, …”[36]
Tudjuk, hogy vannak erkölcsi és vannak metafizikai
bizonyosságok, és nem ildomos ezeket egyforma súlyúnak tekinteni. Viszont
metafizikai bizonyosságunk csak az általun k átgondolt igazságok
megbizonyosodása útján jöhetnek létre. Vagyis minden olyan bizonyosság, ami a
megismeréshez szükséges nem metafizikai, kivéve a cogito ergo sum
bizonyosságát.
Egy új dolgozat témája lehetne egy olyan rendszer
vizsgálata, amelyben Descartes gondolatépítményében minden helyen először
behelyettesítjük a res cogitans helyett a res intensa fogalmát,
majd megvizsgáljuk, hogy van-e ellentmondás vagy hiányosság az így felállt
rendszerben. (Az én intuícióm az, hogy nem lenne. Ez a rendszer talán hasonló
volna Leibniz rendszeréhez.)
III.
1. Jobban kritikus a gondolkodást illetően, de nem
kritikus az ismeret megszerzést illetően, mivel bizonyosságunk van arról, hogy
van nem érzékelhető kiterjedés is.
Hol húzzam meg a határt, amikor a test szubsztanciáját
meg akarom különböztetni a lélekétől?
Nemde mondhatnám akár azt is, hogy az elme
is csak egy érzékelési eszköz? Egy érzékszerv? A gondolat pedig nem más, csak
egy elemekből/kockákból felépített egész, mint egy épület? A test
szubsztanciájának nem lényegi tulajdonsága a kiterjedés, vagy ha nincs határa,
illetve képtelen vagyok megmondani, hogy mikortól kiterjedt dolog valami, és
mikor még nem, akkor ez a két elnevezés, ez a két fogalom, amelyeket ráadásul
reálisan különböző szubsztanciáknak állít Descartes csupán önkényes
„elnevezés”. A tudatot tartja egyedüli ismeretszerző dolognak, az a mércéje az
ismeretnek. Akár a könnyebb megismerhetőséget vesszük, akár a jobban ismertet
vesszük, mind a kettő esetében a tudatban, az elmében találhatók az ezekhez
szükséges dolgok, felismert/megnevezett tulajdonságok, mint a gondolkodás
tárgyai, és a legegyszerűbb fogalmak, amelyeket a legkönnyebb megragadni. A
testből eredő, az érzékek által közvetült érzetek, csak azért vannak, mert a
testet, a kiterjedt lényeget is feltételezi. A jónak hitt Isten tekintélyéből
fakadóan kell, hogy legyen test, amely az érzékszervein keresztül érzékel és az
innen eredő érzeteket közvetíti az elmének. Itt van Descartes quid pro quo-ja[37].
2. Descartes az őt komolyabban ismerők szerint is
nagyon ragaszkodott az egyházhoz, a tanításaihoz. Vagy mert igazán hívő volt,
vagy mert belátta, hogy mást nem tehet (Valószínű, hogy hallott Galilei első
elítéléséről (1618)) (vö: Értekezés 2 fejezet, ideiglenes etika szabálya).
Csak híve lát, és nagyon sok időre van szüksége, mivel
és mert megadatott néki a jómód, és minden körülmény, hogy a matematikával
foglalkozzon, amely igazán és igazan képes megragadni és leírni a dolgokat,
amelyen keresztül így felfedezze, uralma alá hajtsa és birtokba vegye a világot
az emberek jólétének hasznára.
Ezt az állításomat igazolja, hogy ő is tudta, hogy
„A kísérletezők a maguk elveivel megegyezőknek
igyekeztek őket feltüntetni”[38]
„Mivel mindenki győzni akar, azért inkább az igazság
látszatát igyekszenek kelteni, mintsem hogy az érvek és ellenérvek súlyát
mérlegelnék.”[39]
3. Ha nem ’erőltette’ volna bele gondolatrendszerébe a
hitéből (doktrinális, tanult, szocializálódott) fakadó fogalmakat,
„igazságokat” mint bizonyosságokat, akkor könnyen előfordul, hogy nem lett
volna elég ideje, nem lett volna elég szabad ideje, mert - jobbik
esetben csak - elítélik. Félelme - amelyre utal is az Értekezésben megalapozott
volt. Halála után pár évvel tiltott listára kerülnek a művei, sőt a nevének
említése is előbb az abban a korban legliberálisabb Hollandiában, a
Sorbon egyetemen is majd az egész egyházban.
Végül is számunkra hasznos lett, hogy volt ideje, mert
az analitikus algebra és a kritikai gondolkodás, a koordinátarendszer és a
világ matematizálhatóságának megmutatása és alkalmazása nagyban
megalapozta a mai elméleti tudományok fejlődését.
Szeged,
2011
[1] Azon túl,
hogy választható kijelölt téma volt
[2] „Azt a
szubsztanciát, amelyben közvetlenül benne van a gondolkodás, elmének nevezzük.
Azért beszélek inkább elméről, mint lélekről, mivel a lélek szónak több
jelentése van, s gyakorta alkalmazzák – jogosulatlanul – testi dolgok
megjelölésére.” Értekezés a módszerről (ÉM), Függelék, 6. def., F/172,
83. old., MATÚRA, 1992, IKON, Ford: Szemere Samu
[3] „Azt a szubsztanciát, amely
közvetlen szubjektuma a térbeli kiterjedésnek, s azon akcidenciáknak, amelyek
előfeltételezik a kiterjedést testnek nevezzük”, ÉM, Függelék, 7. def.
83. old.
[4] A filozófia alapelvei (AFA), Levél,
10.old. (AFA), 1998, Osiris, Budapest, Ford: Dékány
András
[5] „Mi a
célja a filozófiának? Hogy megmutassa a légynek a kijáratot az üvegből.” (a
filozófiának végül a filozófiai problémák teljes eltűnéséhez kell vezetnie)Wittgenstein,
pontos forrása még ismeretlen, a köv. idézett mű egy fejezetének mottója
[6] Változás, Watzlawick-Weakland-Fisch,
Gondolat, 1997,
[7] Az első
szinten kereszteződéseket látok, itt a következtetésem az, hogy mindig van
választás, és általában lehet harmadik út, míg a második szinten (fölébe
emelkedve) azt látom, hogy a választások egymásutánja rendszert alkot, több
lehetőség is van, nincs kizárólagos útvonal, adott helyzetben választhatok
bárhogy, ha később másik helyzetben másként választok, akkor is eljutok
ugyanoda. etc (saját megjegyzés)
[8] A filozófia alapelvei (AFA), I/7, 28. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[9] Descartes a test és lélek reális
különbségéről, Tőzsér János, In: Descartes, Kant Husserl, Heidegger,
Tanítványok írásai Munkácsy Gyula tiszteletére, ATLANTISZ, 2002, Szerk Schmal
Dániel; 231-258,
[10] Descartes, in: Bertrand Russel: A
nyugati filozófia története, Göncöl, 1994., 466-474. oldal
[11] A filozófia alapelvei (AFA), I/8, 28. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[12] Ismeretelmélet, Turay Alfréd, 1984,
Szeged
[13] A filozófia alapelvei (AFA), I/60, 57. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[14] (Nem vagyunk kinn még a „való
világban”. Descartest-ot olvasva még nagyon sokáig kell figyelnem arra, hogy
észre vegyem, álmodom-e vagy sem, a gondolkodásról olvasok éppen vagy a
gondolkodáson kívüli létezéssel bíró dolgokról már. Ennek a dolgozatnak nem
célja bizonyítani, hogy ismerem-e Descartes rendszerét, inkább csak azt kívánja
megmutatni, hogy elindultam egy úton, mely a gondolkodás és a filozófiai
önkifejezés tanulására törekszik.)
[15] A filozófia alapelvei (AFA), I/48, 49. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[16] A filozófia alapelvei (AFA), I/70, 64. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[17] A filozófia alapelvei (AFA), I/23, 37. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[18] A filozófia alapelvei (AFA), I/68, 62. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[19] A filozófia alapelvei (AFA), I/11, 30. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[20] Értekezés a módszerről (ÉM),
6/1824, 71. old. (ÉM), MATÚRA, 1992, IKON, Ford: Szemere Samu
[21] A filozófia alapelvei (AFA), I/19, 35. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[22] Értekezés a módszerről (ÉM), 4/945,
43. old. (ÉM), MATÚRA, 1992, IKON, Ford: Szemere Samu
[23] Robert Rosenthal, Experimenter
Effects in Behavioral Research, NY, Appleton-Century-Crafts, 1966; 6.2105. „A kísérletezők a maguk elveivel megegyezőknek
igyekeztek őket feltüntetni”, Descartes, Értekezés a módszerről (ÉM),
6/2105, 76. old. (ÉM), MATÚRA, 1992, IKON, Ford: Szemere Samu
[24] Ismeretelmélet, Turay, 1984,
Szeged
[25] Értekezés a módszerről (ÉM),
6/11765, 68. old. (ÉM), MATÚRA, 1992, IKON, Ford: Szemere Samu
[26] Teremtés történeti kapcsolat
egyértelmű
[27] A filozófia alapelvei (AFA), Levél,
10.old. (AFA), 1998, Osiris, Budapest, Ford: Dékány
András
[29] A filozófia alapelvei (AFA),
IV/199, 126. old. (AFA), 1998, Osiris, Budapest,
Ford: Dékány András
[30] A filozófia alapelvei (AFA),
IV/200, 127. old. (AFA), 1998, Osiris, Budapest,
Ford: Dékány András
[34] A filozófia alapelvei (AFA), IV/201, 128. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[35] A filozófia alapelvei (AFA), IV/201, 128. old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[36] A filozófia alapelvei (AFA), IV/201, 128, old. (AFA), 1998,
Osiris, Budapest, Ford: Dékány András