Hogyan tovább? Prigogine-tól Rorty-ig

Esszém valamennyire kapcsolódik a korábbi (2011-es) témámhoz (Fjitrof Capra: Az élet szövedéke c. könyv bemutatása). Többnyire azzal foglalkozom, ami érdekel. Társadalomjobbító szándék nélkül, de mégis az emberi, tágabb (bár már akár a családszintű[1]) szerveződések jövőjéért aggódva keresem, olvasom, hogy okos és tanult emberek a tudományok legkülönbözőbb területein alkotva, ottani összefüggéseket találva hogyan látják az embert, milyen jövőt „jósolnak" neki, ha olyan marad, amilyennek születik (önállótlan, maga alá piszkító, követelőző auditíve agresszív törpe, kozmikus viszonylatban).

Körülbelül ez illik az átlag nyugati emberre is.

Dolgozatom a „halálfaló", „energiavámpír" (disszipatív) ember[2] különböző szintű szerveződéseinek egy megközelítése az együttélés, a fenntartható (bár nem akarok ragaszkodni az ember földi élete „értékként" való kezeléséhez, mivel van halál, és nem tudom, hogy melyik mi, főleg nem egymáshoz való viszonyukat[3]) együttélés kérdése felől, felé. Tehát alkalmazott etikai, alap-vető alkalmazott etikai a témaválasztás. Talán még a filozófiatörténettel való foglalkozást is csak ezt követően lehet, vagy érdemes csinálni, ha nem betanított szellemi segédmunkás akartok maradi.

Az ember a környezetéből kiszipolyoz minden energiát, hogy magán átáramoltatva a végén a felesleget kivesse magából. Ez, mint látjuk, teljesen általános természeti törvény. Ésszel bíró szabad lények vagyunk, nem csak beteljesítjük a belénk programozott ösztönök által a fajunk törvényeit, hanem – és ez a gondolat is már és csak a szabadságunk következménye – felelősek vagyunk és felelősségre vonhatóak vagyunk azért, hogy az ily módon, sokszor és általában még csak a minimális körültekintés[4] nélkül megszerzett „anyagi"[5] energiát miért, milyen célból és milyen okból használjuk el mások elöl.[6] Ha körülnézünk, ennek a felelősségére való reflexiót sem látjuk a nyugati emberben. Sem az individuális szabadságát, sem a kollektív (politikai[7]) szabadságát [8] élő ember illetve közösség nem veszi tudomásul, hogy másokból, mások kárára él, cselekszik. Ez a meghasonlás pedig hosszútávon önmaga ellen, illetve az így cselekvő kárára, likvidálására[9] fordul a természeti törvényeknek megfelelően.

Ez nem új gondolat. Ha ilyen marad az ember, akkor, mint a Húsvét szigetek polinéz bevándorló őslakosainak kihalásának – amelyet a vége felé kannibalizmus is kísért – történetében nem valami csodás dolog volt az ok. Ez a közösség és története a „legtisztábban példázza az olyan társadalmi katasztrófát, amit alapvetően a környezet lepusztulása (lepusztítása, a „szerző" hozzátevése) vált ki, mivel ez a társadalom teljes elkülönültségben élt, idegen hatások gyakorlatilag nem befolyásolták. Minden, ami történt ezekkel az emberekkel, csakis a helyi körülmények és saját döntéseik következménye volt. „[10] (kiemelés tőlem)

Dewey írja hogy'"az én (kivéve, ha a rutin burkába zárkózott) az önlétrehozás folyamatában van, és minden én össze nem illő ének, összhangba nem hozott természetek sokaságát képes önmagába zárni .[11] Láthatjuk, hogy a választásaink következménye más is lehetne, elkerülhető a Húsvét szigeti tragédia. Gaia entrópikusan fogja fel a dolgot, valószínűleg, aminek az lesz a következménye, hogy mi, emberek nem éljük túl, vagyis a mi szemünkkel be kell látnunk, hogy kizsákmányoljuk, kiszipolyozzuk a mostani választásainkkal a környezetünket és egymást.

A választásoknál tartunk tehát, természetes hát, hogy az individuális választásával együtt az embert, az egész emberiséget választó Sartre Exisztencializmusához értünk. Egy mai buddhista tanító[12][13] szavaival „Tudatunkban sok szerep megtalálható -- a hősé, a szerelmesé, a remetéé, a diktátoré[14], a bölcs és a bolond asszonyé, s még oly sok másé."[15] Majd Sartre folytatja a gondolatot: „Az ilyen-, vagy amolyan-lét választásával egyszersmind azt is megerősítjük, hogy választásunknak értéke van, mert a rosszat nem választhatjuk soha; mi mindig csak a jót választjuk és semmi sem lehet számunkra jó, anélkül, hogy ne volna mindenkinek az."

„Az önfenntartó disszipatív rendszer meghatározásából következik a hatékony és nyereséges viselkedés szükségessége, tehát a játékelméleti modellek alkalmazásához nincs szükség arra a feltételezésre, hogy az állatokat racionális ágenseknek tekintsük. Ugyanakkor az önfenntartásra való törekvés általában hatékonyabban érvényesül a magasabb rendű idegrendszerrel rendelkező állatok esetében. Nincs tehát az emberi és az állati elme között szakadék, érvelésem éppen a humán és non-humán szféra közötti kontinuitásra épül."[16] Ez a darwini gondolat egyértelműen tovább visz Rorty etikájához. „Hasonlóképpen, nem volt olyan időpont, amikor a gyakorlati megfontolás megszűnt volna körültekintés lenni, és specifikusan morálissá vált volna, amelytől-fogva már nem hasznos volt, hanem tekintélyt követelő." Majd kissé alább így folytatja: „A biológiai fejlődés töretlenül megy át kulturális fejlődésbe. Evolúciós szempontból a komplexitás az egyetlen különbség a morgások és az értekezése közt."[17]

Mi tehát, ami az embert megkülönbözteti és etikai, morális létezővé, felelősségre vonhatóvá teszi?

Rorty Dewey-ra hivatkozva kijelenti, hogy a nyelv az, ami csak az ember sajátja, s nem az ész. A nyelv az a közeg, ahol „virtuálisan" reagálhatunk a környezetünkre, a minket érő hatásokra. Az első artikulált jelek, amelyek azt voltak hivatottak közölni, hogy jön a kardfogú tigris, ergo gyorsan csomagoljuk össze az ételt és a tüzet és futás, aki pedig gyenge a saját irhája mentéséhez, és kötődünk hozzá, mert mi nemzettük vagy minket nemzett, azt segítsük, a komplexitásában különbözik a mai etikától. A nyelv a közös közeg. A beszédaktus az a szituáció, ahol akkor lehet eredményt – túlélést – hatékonyan elérni, ha mindenki ugyanolyan, egyenlő szereplője annak. Az egyformaságot itt nem lehet ellenőrizni, mindenki csak magában tudja azt biztosítani. Csak a saját őszinte szándékát biztosíthatja a dialógusba elegyedő a másik felé. Így érthetőbb Sartre, így érthetőbb a liberalizmus és a demokrácia. Ez kockázat, ezt nem lehet megvenni, ezt csak előre lehet megelőlegezni. Az új etika, Rorty szerint, a képzelőerő gazdagodásának és edzésének a gyümölcse. „Közelebbről, az intellektuális és morális haladást nem az Igazhoz, a Jóhoz vagy a Helyeshez való közeledésként kell felfognunk, hanem a képzelőerő növekedéseként;.A képzelőerő a kulturális evolúció előretolt éke [cutting edge], az az erő, amely - békés és virágzó korokban - folytonosan abban az irányban hat, hogy az emberi jövő a múltnál gazdagabb legyen. A képzelőerő a forrása a fizikai világegyetemről kialakított új tudományos képeinknek és a lehetséges emberi közösségekről kialakított új elgondolásainknak. Ez az, ami közös volt Newtonban és Krisztusban, Freudban és Marxban - az a képességük, hogy az ismertet ismeretlen fogalmakkal írják le újra. „[18]

Amikor közösséget tudok felvállalni mindenkivel, bárkivel, aki a környezetembe kerül. Ha szétnézünk magunk körül, még a családi szinten sincs erről szó. De el kell menni önmagunkhoz. A saját autenticitásunk megvalósítása és közrebocsátása a mi erkölcsi kötelességünk. Tudjuk, hogy ez kockázat, de aki meg akarja tartani az életét, az elveszíti azt, és aki csak elsősorban Isten országát keresi, (értsük nyugodtan metaforikusan, Isten országa pedig az, ahol minden az, aminek lett a teremtésben szánva) az minden mást megkap hozzá. A nyugati gazdasági rendszer egyértelműen kereszténységellenes. ha visszamegyünk az alapító tanításához, aki még azt is mondta, hogy azzal, hogy mit esznek és mit isznak és miben öltözködnek, a pogányok törődnek, ti ne így tegyetek.

Kapcsoljuk ki tehát a reklámokat, a márkákat, égessük el tehát a pénzt, akár.

Legyünk kreatívak és találjuk ki a bizalom formális eszközét, formáját.

Mi legyen a bizalom formába öntve?

2012

---

[1] [1] v.ö. Hegel A szellem fenomenológiájának kiindulópontját, az úr-szolga viszony, az elismertség tárgyalását

[2] Dr. Tóth János: 'A disszipatív ember', 1998, kandidátusi értekezés, bevezető előadás

[3] Hogy melyik van előbb, csak memória kérdése, van, hogy már arra sem emlékszem, hogy mit tettem pontosan egy hete. Feltételezhetem tehát, hogy a születés előtt akár egy másik halálból jövök, ki tudja?

[4] Rorty, Etika – egyetemes kötelességek nélkül, 1994

[5] Nincs anyag, ezt már tudjuk, csak energia van, vagyis nincs különbség szellemi és anyagi energia között

[6] Protagórász mondta valahol, idézve Hamvas Bélát Karneváljából, hogy az eredendő bűne az embernek az, hogy elveszi más elöl azt a lehetőséget, hogy azzá váljon, ami már ő lett

[7] Az érvényes politikaelméleti terminológia szerint ugyanis a kollektív (nem individuális) szabadság politikai szabadság, tartalmát a politikai szabadságjogok teszik; ezek közül is első a közügyekben való közvetlen részvétel szabadsága. A szabadság - ebben a hiposztázisában - az individuális szabadság ellentéte, végső kifejletében nem lehet más - figyelmeztet bennünket Benjamin Constant - mint terror és diktatúra. Isaiah Berlin: A szabadság két fogalma

[8] Isaiah Berlin: A szabadság két fogalma, Ford: Bitskey Csaba

[9] Húsvét szigeti kipusztulás (http://www.typotex.hu/upload/books/413/husvetszg.pdf )

[10] Forrás: http://www.typotex.hu/upload/books/413/husvetszg.pdf

[11] Uo.

[12] Kornfield, (link a név alatt)

[13] Jack Kornfield A lélek éneke írásából című gyönyörű írását:  "Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét. Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket. A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal."

[14] V.ö. politikai és egyéni szabadság összeegyeztethetetlensége Berlinnél

[15] Jack Kornfield (link a név alatt), Bölcsességek -- 365 buddhista bölcsesség az év minden napjára

[16] Dr Tóth János: A disszipatív ember, értekezés, bevezető előadás

[17] Rorty: Etika – egyetemes kötelességek nélkül, In: Filozófia és társadalmi remény, L'Harmattan, 2008, 108. oldal

[18] U.o. 122.