Bizalom 1.

A bizalomként megjelölt érzés vagy valamiféle attitűd a viselkedésünk része. Lehet felvett vagy saját magunkból fakadó. Többféle lehet a tárgya, illetve célja.

Bízhatok emberben, vagyis olyan valamiben, ami nem statikus, ami változó: magamban vagy másokban, illetve a saját vagy mások tevékenységének eredményességében (ez lehet belátás és körültekintés is), vagy valami embertől független, objektív, lényegében nem változó dolog megtörténésében vagy meg nem történésében, megjelenésében vagy eltűnésében.

Bízhatok olyanban, ami inkább bennem van, vagy egyenesen én magam, vagy tőlem (aktivitásomtól, akaratomtól) függ, és bízhatok valami olyanban is, ami tőlem kívülálló, transzcendens, nevezhetem a világnak.

Egy táblázatban összefoglalható négy állapot tehát:

	VILÁG, MÁSOK OK	VILÁG, MÁSOK NEM-OK
ÉN OK	+ + asszertív	+ - agresszív
ÉN NEM-OK	- + passzív	- - manipulatív, passzív-agresszív

A  tranzakció-analízis elmélet négy életpozíciója ezek.

De most egy egészen más oldalról közelítem meg a bizalmat, mint olyat.

Megállapítható, hogy a nyugati kultúra egyik alapjaként ismert Új Szövetség sehol sem említi, hogy bízzunk emberben, egymásban. Arról beszél, hogy mit tegyünk hittel, ki iránt legyünk hittel. Nekünk meg kell különböztetni - természetesen - a hit és a bizalom fogalmait és a hozzájuk kapcsolódó attitűdöket. Éppen ezért a hiányosság miatt egyfajta „bizalmatlanság” vezet engem  (erős katolikus gyerek- és ifjúkori neveltetésem miatt) a „bizalom” fogalmának vizsgálatakor.
Kezdetben úgy fogalmaznék, hogy bízom abban, hogy az ember (konkrét esetben egy ismerősöm, vagy akár családtagom, vagy éppen csak egy „dolgom van vele ember”) nem fog másként viselkedni, mint ami egy akárki -embertől (el)várható, és ilyenkor mindig eszembe jut egy mondás, amelyet Terenciushoz (Heautontimorumenos, Vers 77) és Augustinushoz (Augustine (Ep. 155,14)) kötnek: Homo sum, humani nihil a me alienum esse puto.

Vagyis amit vagy már tapasztaltam magamban akár csak hajlandóságként, vagy meg is tettem, azt mind elképzelhetőnek tartom másoknál is.
Már ez is elszakít a szokásos felfogástól, de nem eléggé radikális, számomra. Radikális úgy, hogy egyáltalán ne kelljen használni, tudomásul venni a bizalom fogalmát, a bizalmat, mint olyat.

Visszatérve a „bizalomhoz”.
Ezt a fogalmat, jelenséget valószínűleg többféleképpen is meg lehet közelíteni, le lehet írni. Most kettőt említek meg.
Az egyik érzelmi alapokon, szentimentálisan közelíti meg, amely embernek ember iránti, esetleg kölcsönösen megvalósuló viszonyulását határozza meg.

A másik megközelítés racionális, tárgyszerű, a mérlegelés nélküli kockázatvállalást jelöli.

A bizalom valami olyasmi, annak a tulajdonképpeni „gondolata”, „elgondolása”, hogy valami inkább nem történik meg mint megtörténik. Ez a „valami” olyan, amitől vagy ami miatt félek. A félelem pedig hat a cselekvőképességemre, az egész világhoz való viszonyulásomra.

Két mozzanat van ebben.

Az egyik az idő mozzanata, a másik a ragaszkodásé.

Az idő úgy jelenik meg, hogy elveszti a jelenre szegezett tekintet az erejét, a jövőre sandít, előre kacsingat, olyanra, ami még nincs itt, nincs jelen. Ezáltal, természetesen elveszti a jelenvalóságot, a pillanat teljes élését. Megjelenik a mérlegelés illetve az azt követő kockázatvállalás. Abban az esetben, amikor ez a mérlegelés elmarad, beszélhetünk bizalomról, a nem-mérlegelt attitűdről, viszont a jövőbetekintés megmarad, az eredményességhez való viszonyulás szintén, így tulajdonképpen egy nem-mérlegelt kockázatvállalás valósul meg. De ebben az esetben is a pillantás még a jövőbe tekint félszemmel, nem valósul meg a tökéletes jelen.   

És van ebben egy ragaszkodás mozzanat is.
Ragaszkodom a „félt valami” (nem féltett, hanem valamitől való félelem) nélküli állapothoz. A „félt valami” lehet sikertelenség, kudarc, csalódás, valami elvesztése, birtok-nélkülivé válás stb.

Ha elképzelem, hogy nem ragaszkodom a sikerhez, akkor nincs értelme bízni a cselekvésem eredményességében. Ha elhatározom, hogy nem ragaszkodom a másik hűségességéhez irántam, akkor nincs értelme arról beszélni, hogy bízom benne. Ha elhatározom, hogy nem ragaszkodom az életben maradáshoz, akkor nem bízom háznépem hűségében, bátorságában.

Ha törekszem arra, hogy ne ragaszkodjak általában semmihez, azzal együtt persze, hogy magához ehhez a ragaszkodás-mentességhez se ragaszkodjam, akkor eltűnik ez a fogalom: bizalom. Mindent elfogadok olyannak, amilyen, amilyennek elém jön, megmutatkozik.

Nincs kockázatvállalás, nincs mérlegelés, nincs ítélkezés, nincs ítéletalkotás, csak a lét van, a jelenlét.

Szeged, 2014. február 28.