Mircea Eliade, Az eredet bűvöletében

Si fueris Romae, Romano vivite more!

Találkozások. Új, idegen tájakon, ismeretlen utakat járva, új emberekkel, gesztusaikkal, mozdulataikkal, szokásaikkal, félelmeik és örömeik formáival/forrásaival. Kérdések. Mit látnak, mit látnak szépnek? Jónak? Mit vesznek észre? (Pl. Rajtam, belőlem.) Mit vesznek szívükre? (A spontán megnyilvánulásaimból.) Honnan merítik az erejüket? A bizalmukat? (abban, hogy nem akarom megváltoztatni őket, hogy nem akarok eladni, tanítani nekik semmit, amire nincs is szükségük, vagy ami használhatatlan) Mit esznek? Hogyan készítik el? Hogyan dolgozzák elő? Milyen gondjaik vannak? Milyeneket gerjesztenek maguknak? Ha bajba kerülnék, segítenek-e rajtam? Válaszok. Nem elég a nyelv, nem lehet elég a nyelvtudás, az idő nem számít, amúgy is

‘csak’ a személyek közötti reláció színtere, az eszközök pedig elég gyorsak ahhoz, hogy odaérjünk. Bárhová. Ahol él egy Másik, a Te.

Mi az oka? Mi a célja, hogy egyáltalán elinduljak és megérkezzek? Csak az út vezet valahová, de hova is akarjak megérkezni? Mit keresek ott? Pénzt? Sikert? Hatalmat? Piaci részesedést, elismerést? Kalandot? Élményt? Adathalmaz, bárminek is címezzem, mind csak adathalmaz. A kérdés, hogy mire akarom felhasználni?

Megváltottságom boldogságában elmegyek és megmondom mindenkinek, nekik, hogy mi az igazi boldogság. Akár kérdezik, akár nem, akár hívtak, akár nem. Vagy még jobb, ha megmutatom, hogy mivel is lehet jóllakni. Megmutatom, hogy lehet csokoládét enni, és ez nagy öröm forrása. …

Sorolnám még, de nem szabad elveszítenem a mértéket . Sem a tárgyat. Véleményem szerint van egy eleve hibás hozzáállás az elinduláskor, van valami, amit magamnál tartva teszem meg az első lépésemet. Valami elképzelés, valami cél, valami szándék, valami irányulás. Nem akármi érdekel. Benne van a szóban: ‘érdek’. Ami már eleve fűz, kapcsol, köt , mondhatnám ragaszt hozzá, amihez én ragaszkodom. (Példák: lehet az apaság érzéséhez, a szerephez, az erényesség érzéséhez, saját elképzeléshez, pénzhez, szokáshoz, a fájdalom-nélküliséghez, a vélt elvárásokhoz stb.)

Mint vadász a lesben ülve várva a még jelen nem lévőt, hogy rajtakapjam a közös pillanatban, amikor egy térben és egy időben vagyunk, vagy mint Siddhartha a kereskedőnél (1), bármit megtanulhatok/szerezhetek ha semmihez sem ragaszkodom. Ha a pillanatban jelen tudok lenni, mert nincs bennem időszükséglet önmagamhoz sem (2), ha a bennem rejlő feszültségek, ellentétek, ellentmondások már egybeesnek, összhangban vannak, akkor hallok, akkor látok és akkor értek meg. Akkor vagyok képes befogadni, mert van hely más számára. Nem vagyok ‘öntelt‘.

De csak én értek meg ekkor is. A ‘megérthető’ hordozza tőlem függetlenül is és megérkezésem előtt

is a jelentését, igazságát és az ottlétét.

Projektpartnerekhez utazgatva (3) – nem egzotikus helyekre – tapasztaltam, hogy számomra mi fontos a ‘máshollétek’ alkalmával: a projekt teendőket gyorsan letudva a levegő illatán, az étel-ital ízén, zamatán túl a ‘másikhoz‘, eltérő szokásaihoz, gesztusaihoz való viszonyulásom, a számomra megszokott körülmények, környezetek és szituációk által bennem felmerülő-gerjesztődő, még nem tapasztalt érzések, az ezekre való rálelés, ezek nyakon csípése. Adatgyűjtés arról, amit én egyszerűen csak úgy nevezek, hogy ‘én’, ‘jómagam‘.

Élethosszig tartó tanulás (Lifelong Learning, bár nincs új a Nap alatt: elég csak elküldenem az ujjlenyomatom és kiderülhet, én sem vagyok az.). A saját életem hosszáig. Nem az ‘alkalmazhatóság’, hanem a fenntartható szellemi fejlődésemért. Határozott élménnyel rendelkezem egy belső strukturált ‘én’-ről, alanya vagy tárgya mindannak, amit később Én tudok elmesélni, de “nem ismerem az okát, sem az élet(em)nek, sem a halál(om)nak“ (Magritte, TV interjú).

Mindenre, ami velem történt meg, reflektálni tudok, (esetleg) időről-időre átnarrálhatok. De nem tudom, hogy mi a jelentése a ‘létezésemnek‘. Nincs ‘magam-mítoszom‘.

De megtanulhatom megírni, megalkotni. Ezen stúdium során nélkülözhetetlen tankönyv számomra Eliade Az eredet bűvöletében című műve . A végén rájövök, hogy az sem új a nap alatt, de az utat végig kell járnom, hogy a végén rájöjjek.

Eliade műve szembetűnően részekre osztható. A szerző nem a keletkezés időrendjében állította össze a részeket. Nem nagy az eltérés, de kell, hogy jelentsen valamit. (Mindig óvatosnak kell lenni, nehogy egy „részletekben elrejtőző lényegest” elveszítsünk.)

Ami ez esetben megkönnyíti az tanulni vágyó olvasó dolgát az az, hogy a módszer (fenomenológiai hermeneutika) keletkezéstörténetének felvázolása után és annak tárgyául szolgáló dokumentumok bőséges (de saját bevallása szerint nem teljes körű) felsorolását követően hermeneutikai mintaelemzéseket olvashatunk a szerzőtől. Hogy ez a hármas tagolás zökkenő mentes legyen, tette át a hatodik és a hetedik tanulmányt a kötetben elfoglalt helyére.

A mű kilenc része biztonságos léptékkel és ritmussal lépésről lépésre bevezetést ad az olvasónak a témába úgy, hogy sejtése lesz azt illetően, hogy merre lehet és kell továbblépnie, hogy elérjen az útja végére.

A fenomenológia jelen esetben módszer és nem rendszer, ezért nem nagyon zavaró, hogy a filozófusok közt viták folytak az érvényességét illetően. A természettudományok nem épülhetnek a fenomenológiai alapokra. De a vallási jelenségekkel nem a természettudományok foglalkoznak.

A természettudós kapcsolata a tudománya, pontosabban figyelme középpontjával Én-Az típusú. A vallási jelenségekhez tartoznak Én-Te kapcsolatot feltételeznek.

„A világ kétarcú az ember számára, amiként kétarcú az ember magatartása a világban.(4) Az ember magatartása kétarcú, amiként kettő az alapszó, amit kimondani képes. Az alap-szók nem szavak, hanem szópárok. Az egyik alapszó az Én-Te szópár. A másik alapszó az Én-Az szópár, ahol az Az helyett Ő is állhat, anélkül hogy az alapszó megváltoznék. Így hát az ember Én-je is kétarcú. hiszen az Én-Te alapszó Én-je más, mint az Én-Az alapszó Én-je. Az alap-szók dolga nem az, hogy kimondjanak valamit, ami rajtuk kívül is áll, hanem az, hogy azáltal, hogy kimondják őket, állítsanak valamit, ami megáll.”(5)

Megérkeztünk Eliade művének kiindulópontjához, a világban megjelenő Szenthez. Ezt – pontosabban Őt (TE), a Szentet akarja megérteni, rejtjeleit megfejteni. Ehhez a feladathoz egy ’szótárra’ van szükségünk, mondja, amely összegyűjtve kéznél-levővé teszi számunkra a megtalált lehetséges jelentéseket, jelentésárnyalatokat, és ezek mozgását, változását, fejlődését.

Ebbe a feladatba bekapcsolódni nagyon megtisztelő, sajnos öreg vagyok már hozzá. Ez persze nem azt jelenti, hogy a magam utazását ne akarnám végigjárni, sőt. Valószínű, hogy épp annyi időm van, amennyi ahhoz szükséges, ha haladok.(6)

Az irány – persze – nagyon fontos. Nyugatra vagy Keletre induljak. Nem mindegy. Aki Nyugatra megy, mintha az újat keresné, hódítani akarna, lehetőségre vágyik, míg aki Keletre, az a forrásokhoz indul, az egységhez, a ‘még mielőtt elkezdődött volna a Nap útja’ ponthoz. A ‘bölcsesség Keletről Nyugatra megy‘, vagyis Keletről származik. Ezt tárgyalja a földi Paradicsom keresésének bemutatásakor (152-154. old.) Eliade a művét mintegy Keleten fejezi be (jin – jang elemzés) (273. skk. old.).

Induljunk Nyugatra mi is, meg se álljunk az észak-Amerikai telepesekig (154.old.). Az ezt követő

fejtegetések a telepesek saját forrásaikhoz való viszonyulását mutatják be. Mondhatni, a ‘muszájból csinálnak erényt‘. Szegényen csak reményekkel tele a saját életük megváltását keresték, várták.

Aztán rá kellett jönniük, hogy ezt a kezdeti eszkatologikus hozzáállást meg kell változtatniuk, amellett, hogy Európát, még a filozófiáját is és Rómát is megvetették – bizonyos kritika még ma is érvényes, sőt – rá kellett jönniük, hogy alanyi jogon nekik sem jár a Paradicsom, hogy tenni kell érte. Viszont látták, hogy érdemes, mert Ádám ártatlanságával, egyszerűségével és alulképzettségével (európai szemmel nézve) csak egymásra utaltan a történelmi ‘tabula rasa’ tiszta felületére azt írják, amit akarnak. Úgy gondolták, hogy gyermekként, az egész emberiség érdekében új történelmi kezdetet teremtenek. Komoly előny, hogy elég pontosan láthatták, hogy mit NEM akarnak létrehozni és túl akarták élni ezt a kaotikus időszakot, pontot, pont ott.

Ami még tanulságos ebben a számunkra (a vallástudomány, vallás-fenomenológia céljának elérésen túl) az amerikai demokrácia alapjainak és talán a nyugati demokráciák lehetőségi feltételeinek nagy gesztusokkal történő felvázolása. Manapság egész Európa kínlódik a saját demokráciájától, amely nem amerikai jellegű, hanem görög forrású. Tele irigységgel és korrupcióval. Az amerikai telepesek utódai a mai napig hisznek abban, hogy képesek bármit elérni. És igazuk is van. A számos új vallási mozgalom vagy gondolat-rendszer olyan mentalitásbeli értékeket hordoz, képvisel, amelyek működnek és nagyon távol állnak az európai, főleg a magyar ember mentalitásától. Az amerikai elvilágosodás csak innen nézve az, onnan nézve arról van szó, hogy a világ telik meg lassanként a Szent jelenlétével. (Erre még később visszatérek, amikor az ‘Új Humanizmus’ követőinek egyik lehetséges mintájáról szólok.) Itt ismét utalnom kell a kötet lezárása óta megjelent vagy onnan (Észak-Amerikából) elterjedt, Róma által ‘üldözött’ szellemi-vallásos mozgalmakra, tanokra.

Na de kanyarodjak vissza kissé szigorúbb tárgykövetéssel Eliade kötetéhez, a kilenc fejezethez.

Az első tanulmányról, Az új humanizmusról később szólnék. A második tanulmány mindössze ötven évnyi vallástörténet-tudománytörténetet mutat be. Pazar felsorolása a felhalmozott tudásnak.

De mint már említettem, itt a vallástörténet által alkalmazandó módszerről van szó. Arról az útról, amely az adatgyűjtéstől a hermeneutikáig vezet. Eliade megmutatja, hogy nem a legalkalmasabbak a szociológiai, az etnológiai, a történeti-historizáló és a pszichológiai szemléletek alkalmazása, mert ezek redukcionizmusok. A sajátos működésük során a vallási jelenségeknek valami másra való visszavezetésér ő l szólnak, nem pedig azok lényegér ő l , üzenetéről . A vallási jelenségek, a szent megnyilvánulási formái az emberi szellem kreatív alkotásai. Az alapjai nem tudományos, empirikusak. Szellemi alkotásként léteznek és mint ilyeneket lehet és érdemes vizsgálódás tárgyává tenni. Természetesen nagyon hasznosak és tanulságosak ezek a redukciók is, Durkheim (akit mesterének is tekintett Eliade) szociologizmusa, Freud spirituális embriológiája, Jung, Rudolf Otto, Tylor, Marett és Frazer munkássága és eredményei, életszerűséget adnak ezen szent vizsgálódási tárgynak, de provinciálisak és parciálisak maradnak. Elveszik a vizsgálódásuk során maga a SZENT. Akik már közelebb kerültek a megfelelő módszerhez, az Wilhelm Schmidt , rekonstruálni vélte az ősvallást, az ős-egyistenhitet a történelmi-kulturális rétegződést feltételezve és azokat finoman elkülönítve egymástól. Tisztán és pusztán racionalista megközelítéssel értelmezte az egy Ős-Atya létét, minden más irracionális elem elfajzás. Pettazzoni alkalmazta elsőként az összehasonlító elemzést: „minden phenomenon egyben genomenon is.” de az eredet bűvöletében nem hermeneuta volt, hanem narrátor, történetmesélő; alázattal, de merni kell hozzányúlni az anyaghoz. Van der Leuw, Husserl, Jaspers, Dilthey és Spranger utódaként az első vallásfenomenológusnak tekinthető. A historicisták és a fenomenológusok között nézeteltérés alakult ki:

csak tények vannak, ami nem látható, nevezzük lényegnek akár, azt nem lehet megragadni.

Ezen nagyon rövid de zavarba ejtően adat-gazdag összefoglalást a nagy szintézisek bemutatása követi, amelyben a szerző a vallás eredeteit, forrását kereső utakat mutatja be. Ezek mind az emberi szellem alkotásai. Miért is születtek ezek a nagy alkotások? A kereszténység nem elégítette ki a intellektust. Túl fiatal volt és aránytalanul magabiztos az igazság kizárólagos birtoklását tekintve, miközben nem volt nyitott az emberi szellem kreativitására, a kérdezésre és az esetleges válaszokra. Így teret és szót kaphattak a hermetikus irodalom misztikusai, a mechanisztikus természetszemlélet optimista materialistái, a spiritizmus és a teozófia követői. Mind a materializálódott, tudományos módszerekkel igazolást váró, az eredet, a forrás iránt érzékenyen nosztalgiázó szellemek voltak.

Mind racionalisták voltak, de eközben Európa tele volt irracionalizmussal: Bergson, Freud, Levy-Bruhl, dadaizmus, szürrealizmus.

A Nagy-Isten háttérbe szorul, miután teremtett, visszavonult, így lassan elfelejtődik. Nincs köze az ember hétköznapjaihoz, legfeljebb egy évben egyszer kap szerepet, amikor újrajátsszák a teremtés előtti harmóniát. Ebben az orgiában egy kis oxigénhez jutnak ők is és az első Nagy-Isten is.(7)

Ez a szakasz Lang, Nietzsche és Schmidt nevével van fémjelezve. Az elfelejtett Isten már szinte halott, az ember egyedül marad a történelemben, a maga istentelen hibáit követve el. Az ember történelmisége a vallás hanyatlásához vezet. A történelem nem visszafordítható, nem lehet az elejére menni. Az emberi fogalmak relatívak, az idő/történelem egyenes vonalú, a történelem színpadára lépők egyenrangúak, a kereszténységnek az igazság birtoklásához való kizárólagos joga hangoztatása gőgös és szánalmas. Az ember egyedül van a történelemben. Az etnocentrikus történelem pedig provinciális, meghaladott. Egy nagyobb eszme iránt még mindig él a vágy. Bár nem lehet a forrásokhoz elérni, de vallási jelenségek lényegét meg lehet ragadni. Az eredet bűvöletéből lassan kiszakad az ember.

Schopenhauer bemutatja a szanszkritot és az Upanisadokat. Itt az alkalom, hogy egy új reneszánsz bontakozzék ki. De ez elmarad, mert az anyaggyűjtésben és annak rendezésében meghal a kreativitás, és mert nem mernek új nagy szintézisekkel előhozakodni, tarthattak a kudarctól.

Nagy anyag, a primitívek és az ázsiai kultúrák feldolgozása komoly filológiai munkát igényelt. A kreativitás megfullad a filológiában. Az adatgyűjtés és az elemzés, rendezés még megtörtént, de a mögöttes lényegre nem mertek, vagy nem volt idő rákérdezni, ráérezni. A filológiai beavatás /alámerülés egyben a lényegtől való elidegenedést is jelentette. Ez válság, hová vezet innen az út?

"Menj és járj be minden utat, a lélek határát el nem éred, olyan kimeríthetetlen”

(Herakleitosz)

A vallástudomány propedeutika és kulturális értéket alkotó kreativitás. Ha a vallástudós nem pusztul bele a filológiába (nyelv, történelem, kultúra megismerése) akkor a megismert új szellemi érték visszahat rá, a megismerőre. Ezt a kockázatot vállalni bátorság kell. Hermeneutikai kör. Nincs abszolút tudás, főleg nincs valamely én birtokában. Ehhez a szellemi habitushoz olyan mértékű szabadság kell, amit Hesse a Siddhartha történetében mutat be.(8) Erre nem alkalmas egyetlen katolikus tudós sem. Elkötelezett hívők – akikről tudhatunk – nem vállalhatják a szembekerülést a Szentszékkel. Példának felhozom azt a tényt, hogy 1963 óta első körben boldoggá lett avatva Iskarióti Júdás(9). Én akkor születtem, de csak azt hallottam, hogy Júdás milyen gyalázatos és megvetni való emberi korcs volt, akinek jobb lett volna, ha meg sem születik.

“…ez a könyv mindenek fölött a tolerancia és az értékek sokféleségének illetve ezek elfogadásának könyve.“ (10) Júdás a másként gondolkodók szentje. Lenne. De nem lehet másként gondolkodni, sőt, még gondolkodni sem nagyon lehet, mert nagyon kockázatos, kiderülhet, hogy több út is van Hozzá.

Nos, a könyv előbb idézett bemutatása éppen ráillik a vallás-fenomenológusokra és hermeneutákra.

Elérkezett a pillanat, hogy az Új Humanizmusról írjak, illetve röviden arról, hogy Eliade mit gondol erről, amint kiderül a könyvéből. Példákat hozzak Új Humanista alakokra.

A kötet első tanulmánya az Előszót követően. Eliade megfogalmazza annak szükségességét, hogy az összegyűjtött rengeteg és értékes adat, feldolgozásra került bár a szociológusok, történészek és filológusok által, társadalmi, gazdasági és politikai kontextusaik ki lettek bontva, de senki nem nyúlt hozzájuk összehasonlító szándékkal, jelentést kereső intencióval.

Itt van – írja 1959-ben Eliade – a történelmi pillanat, amelyet ki kellene használnia a vallástudománynak. Az európai tudat tágítására szükség volna. Bővíteni kell, tágítani kell a látókörünket. 2007–2010 között az EU-ban prioritás a mobilitások elősegítése, a tapasztalatszerzés.

A kulturális provincializmus, a kulturális beltenyészet nem vezet jóra. Találkozni kell „az egészen mással, az idegennel, a szokásos kategóriákba nem bepréselhetővel”(11) Nyilvánvaló a veszély az egyes ember számára, ez akár elviselhetetlen bizonytalansághoz is vezethet. Szükség van erre, mert olyan kihívások érték a Föld népességét, amely rámutatott arra, hogy egy mércével kell mérni, függünk egymástól és felelősek is vagyunk egymásért. De ez nem a ’majd én megmondom a frankót, mi jó neked’ gőgös felsőbbrendűsége. A vallástörténész, vallásfenomenológus képzett alakja mellett én még három csoportot mutatok be, akik az Új Humanizmust képviselni, kialakítani képesek lehetnek: 1 . A Kulturális kreatívok; 2 . A Személyes mesterek; 3 . Kreatív művészek .

Vegyük sorban őket. Bemutatnám, igazolnám, hogy hogyan miért is gondolom reálisnak, hogy ők bekapcsolód(hat)nak ebbe a tevékenységbe. (Ha már be nem kapcsolódtak korábban.)

A Kulturális Kreatívok: (12) ők a társadalom civil szférájába tartoznak, alapvetően politika mentesek, de a véleményüket megformálták, jó ideig egymástól függetlenül tevékenykedtek, pedig nagyon sokunkra jellemzőek az alapvető ismérveik. Egyértelműen jellemző rájuk az aktivitás, a társadalom-jobbító szándék, és az ennek megfelelő közösségi célok. A magyarországi honlapjukról elérhető az a lista, mely szerint valaki felismerheti, hogy ő is ‘közéjük tartozik‘. Azokban a jellemzőkben, szempontokban felismerhető, hogy a világban lévő és Eliade művében is elemzett több polaritást, dualitást tudatosították, és ezek ‘működésének’ harmonikusságára való érzékenység, illetve amennyiben kizökkenést, vagy tartós elbillenést tapasztal a Kulturális Kreatív, akkor annak helyrehozatalára való törekvés. Itt meg kell jegyeznem, hogy pl. amikor vezetés közben a jármű eltér az egyenes vagy a kiválasztott iránytól, akkor ez esetben a korrigálás nem csak az ellenkező irányba való kormánymozdulat, irányváltoztatás, mert akkor abba az irányba fog eltérni a célul

kitűzöttől (a harmóniától), hanem rögtön vissza is kell mozdítani, bár nem annyi ideig, nem akkora intenzitással, mint az előző mozdulat esetében. A következő polaritásokat érzékelik a kulturális kreatívok (rövidítve és válogatva): a természetet és az emberi környezet; a személyes kapcsolatok és az intézményi személytelenség; testiség és szellemiség; állapot és lehetőség; férfi és nő; úr/szolga és szabadság (13); gyerek és felnőtt; megoldás és probléma; hagyomány és újítás; külső siker és belső siker; ami elég, szükséges és ami

felesleges, luxus; ismerős és ismeretlen. (kiemeltem, ami felé a harmónia kedvéért elhajlást javasol, http://www.kulturaliskreativok.cc ) Látható, hogy elég erőteljesen fedi egymást ez a felsorolás és mindaz, amit Eliade az első fejezetben kifejtett és amiről a műve végén szól, az egyensúlyt, a harmónia megvalósulását, a bölcsesség, a filozófiai gondolkodás kezdetével kapcsolatba hozva, a coincidentia oppositorum-ról írva. Egy ilyen, nevezzük mozgalomnak, mint a kulturális kreatívok, valószínűleg vannak és lesznek is olyan tagjai, akik valamelyik poláris diszharmóniát kissé túlzó reakcióval igyekeznek ellensúlyozni, rendbe hozni. Mi tudhatjuk, hogy addig marad csak fenn a túlzás, amíg a tényleges harmónia meg nem valósul. Minden inga megáll, egyszer. (Hintóniapalintónia.)

A szervezeti harmonizálást kisegítő tevékenység a személyes, amikor a célt és az attól való eltérést két ember kommunikációja során ismerik fel. Erre vonatkozik a következő Új Humanista típus ajánlatom, a Személyes Mester.

A Személyes Mesterek : egyik legjellemzőbb alakja maga Szókratész volt, az ő saját módszerével (maieutika). A vele párbeszédbe elegyedőkkel a még nem tudott ismeretek felhozatalával, napvilágra segítésével azt érhette el, hogy eldönthetővé tette, hogy a még nem ismert, nem tudatosított dolog kívánatos-e megszerzésre (érték, cél!) az illető számára. Amennyiben olyan súlyú lett/volt az Előbukkanó, hogy a beszélgetőtárs a dialógust követően tartós, maradandó vágyat érzett annak elérésére, tulajdonképpen harmonizáló célt segített megszülni Szókratész.

Szerintem. Erről a módszerről lehet felismerni a mai Mestereket is. Közéjük tartozik a kis falusi tanító Hermann Hesse, a hőse Joseph Knecht, sokan mások és napjaink divatos fogalmával jelölt life-coach-ok, projekt-coachok is (http://www.coachok.hu). Talán merésznek tűnik a coachokat együtt emlegetnem Hermann Hessével és Szókratésszel. Nem az, és nem a véletlen – mert véletlenek nincsenek – műve, hogy bennem összehangolódik a kettő. Itt az alkalom, hogy idézzem (13) Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról, Európa, 1997; és (http://tomegember.blog.hu)

Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték (14) című művének fő alakjáról szóló frappáns összegzőt (mintha csak magáról Hesse-ről is szólna): „Kicsiket tanítva ugyanis a Mesternek többé nem arra tudásra van szüksége, amelyet megszerzett, hanem arra a sokkal elemibb képességre, ami vagy megvan az emberben, vagy nincs, de tanulni nem lehet. Az embert annál könnyebb oktatni, minél idősebb. A gyerekeket azonban nem lehet oktatni. Vagy idomítani lehet őket, ahogy a rossz nevelők teszik, vagy segíteni lehet nekik, hogy felfedezzék a világot és saját képességeiket. Ez utóbbi viszont nagy alázatot, nyitottságot, és hatalmas erőt követel. Uralkodni ugyanis mindig könnyebb, mint így tanítani. És Knecht úgy dönt, hogy van ereje ahhoz, hogy ilyen tanító legyen” (’sulinet’, kiemelés tőlem). És most lássuk azokat az alapelveket, amelyeket a (life)coachok többsége magáénak kell, hogy valljon, mivel ezek a munkájuk során viselkedési alapelvnek számítanak:

“1. Ami valakiben belül játszódik, annak mindig van külső, a viselkedés szintjén is megfigyelhető

nyoma (elsősorban non-verbális jelek). 2. A kommunikáció kulcsa a válaszban rejlik. A kommunikáció csak akkor tekinthető sikeresnek, ha a másik visszajelzi (non-verbális és verbális jelekkel), hogy megértette. 3. A dialógus helyzeteket nem lehet elbukni, elvéteni, elhibázni, minden csak az adott próbálkozásunkra érkező visszajelzés. 4. Minden viselkedésmód – tűnjék az a környezet számára még olyan zavarónak, problémásnak is – rejt valamilyen pozitív törekvést és jó szándékot. Minden viselkedésformához tartozik olyan összefüggés, hogy az készségnek, pozitív megnyilvánulásnak számít. 5. Maradjunk rugalmasak: Ha valami nem működik, akkor próbáljunk ki valami mást! 6. Minden egyes emberben már rendelkezésre állnak azok az erőforrások (belső tudás, képességek), amelyekre egy-egy helyzet megváltoztatásához szüksége van. 7. A térkép (15) még messze nem a terület. Az egyes ember viselkedését az határozza meg, hogy ő maga milyennek látja a világot, milyen a világról benne kialakult kép. Ez a kép pedig messze nem azonos azzal, ahogy a) mások látják a világot és egyes helyzeteket, ill. ha létezik ilyen, akkor b) amilyen a világ valójában. 8. A világról kialakított elképzeléseink nem sorolhatóak be aszerint, hogy jók/helyesek vagy sem. A maguk relatív módján azonban vannak olyan elképzelések, amelyek hasznosak és vannak, amelyek kevésbé hasznosak az egyén életvitele szempontjából. 9. Minden ember egyedüli és különleges, és ennek megfelelően a maga sajátos módján látja a világot is. 10. Emberként mindig a rendelkezésünkre álló információk alapján meghozható legjobb döntéseket hozzuk. Ha valahol tudatosan vagy tudattalanul is felmerül még egy szempont, akkor ezt bizonnyal beépítjük és használjuk is. 11. A kommunikációim során az ‘ellenállás’ mindig rólam szól, sohasem a másikról.” (16)

Ezt a felsorolást értelmezzük át a vallásalkotó, mítoszteremtő kreatív emberi szellem működésére illetve a termékek vizsgálására. A vizsgálatok tárgyait érdekes és izgalmas feladat a “gondolat térképekkel” feldolgozni. De ezek a példák eddig mind olyan emberekről, csoportokról szóltak, akik életvitelük során fontosnak tartották a Harmadik figurája az Új Humanizmusnak a kreatív művész.

Kreatív, összegző művészek Hermann Hesse, J. S. Bach, Jan Garbarek, Thomas Mann, Spíró György és így tovább. A kreatív művészek, mindannak, amit a kulturális kreatívokkal és a személyes meseterekkel kapcsolatban összefoglaltam, nagy részét megvalósítják, élik az életükben.

Jellemző viszont rájuk - úgy tűnik -, hogy figyelembe veszik a szabályokat, legyen az a társadalmi együttélés vagy a műfajuk által megfogalmazott szabály, de a kreativitásuk ezeket meghaladja, és a törvény által szabadon17 saját művet írnak. “Amíg csak ismétlünk, újrajátszunk, úgy érezzük, életünk nem a miénk, determináltak vagyunk. Ha már „ragozok” egy törvényt, azzal jelentést módosítok, ha tropizálok, bele is toldok valami sajátosat, valamit, ami az enyém.

De hát nem ilyen-e az élet? Olyan szöveg, melynek nemcsak szereplője, de szerzője is vagyok egyben! A saját szövegnek az életbe toldása nem narcizmus, személyiségkultusz, öncél. Egyenesen szükséglet, mert e nélkül az élet, amit élek, nem az én életem. Mert mindenki önmaga; saját, csak rá jellemző tulajdonságokkal, meghatározottságokkal és szükségletekkel.” (18) Hermeneutikai kör. nélkül a kör nélkül nem is annyira érdemes leélni az életet. Szerintem. Az élethosszig tartó tanulás, ami nem műveltség-felhalmozást, nem az „employable” habitusunk fejlesztését, hanem önismeretet jelent, nos ez számomra a legfontosabb, Eliade munkájából is.

Ez a mű nagyon jó iskolája annak, hogy hogyan érdemes a vallási formákat szemlélni.

Járatlanságom miatt még nem látom, hogy ennek milyen fejlesztési, tovább gondolási pontjai vannak, csak azt, hogy ebből kiindulva és ebben a rendszerben maradva mivel, hogyan érdemes foglalkozni, milyen témákat lehet érdemes felvetni. Továbbá sokat segített abban, hogy a mítosszal és a keleti illetve ’primitív’ vallásokkal kapcsolatot képzeteimet pontosította. Sok olyan ismert került elő a hületikus homályból, ami segít rendezni a valláshoz való viszonyomat. Mivel Európában, Magyarországon, katolikus családba születtem, ezért nagyon sok olyan meghatározottságot kaptam, nemzeti (családi) kulturális örökségként, amiről úgy véltem, hogy abszolút értékű, vagy erejű, amiről úgy véltem, hogy alap gondolkodásbeli, mentalitásbeli vagy ember/szellemi tényező, talaj. Ami vagy úgy van, vagy nincs is sehogy. A tanulás és az idegen kultúrák (és önmagunk) megismerése folyamán az egyik és igazán izgalmas élmény, amit szeretnék átélni egyre gyakrabban, az az, amikor a saját (általam rutinossá használt) gondolatrendszerem, fogalmi világom „behullámzik”, bemozdul, ami egyenes volt görbe sőt mozog, nincs egy fix pont sem a szemem előtt, még keret sincs. Minden, ami az 'itt és most'-omat meghatározza áttűnik, viszonylagossá válik és közeledni érzem ’magam’ illetve a reflexiót egy valódibb, inkább létező létezőhöz/re. Az életem de főleg a gondolkodási szokásaim, rendszerem és fogalmaimról az a kétely merül fel, hogy díszletek, jelmezek és kellékek. De ki a színész és ki írta a darabot és van-e másik kolléga körülöttem?

Még „nem ismerem az okát, sem az élet(em)nek, sem a halál(om)nak“.

De épp most itt vagyok ’Rómában’, ezért élek, viselkedek úgy, mint egy ’római’.

Utó-idézetek :

„Egy tanítvány egyszer a tenger felé haladván egy kereszteződéshez ért, ahol látta, hogy ott ül egy mester elmélyülve.
Odaállt elé, és megvárta a pillanatot, amikor a mester rátekintett. Ekkor kérdezte – Milyen hamar fogok a tengerre érni,
Mester? A mester nem válaszolt, csak ült némán. Eltelt egy kis idő, a tanítvány ismét kérdezett – Mester, a tengerre
szeretnék eljutni, azt már tudom, hogy melyik a jó út, de milyen gyorsan érek oda? Mondd meg nekem, kérlek. A mester
most is csak hallgatott. Ez még háromszor megismétlődött, majd a tanítvány morogva, morcosan elindult, köszönés
nélkül. Pár lépés után azt hallja, hogy a Mester utána szól – Három óra.
A tanítvány visszalépett és felháborodva kérdezte a Mestert – Mester, eddig miért nem méltattál válaszra? Miért
hagytad, hogy elinduljak, miért nem mondtad meg hogy mennyi idő alatt érek a tengerre??
A Mester válasza pedig ez volt – Mert nem tudtam, hogy milyen gyorsan haladsz.”
(Kedvenc tanmesém, nem tudom, hogy melyik lelkigyakorlaton hallottam)

Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:

a maga idején borul virágba

minden erény és bölcsesség, az élet

minden lépcsője, s nem tarthat örökre.

A szív a lét minden hívó szavára

legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,

mert így tud majd csak más, újabb körökbe

belépni bánat nélkül, bátorsággal.

És olyan varázs él mind a kezdetekben,

Amely megvéd s élni segít szavával.

Derűsen lépjünk ki terekből terekbe,

ne válasszuk egyiket sem hazánknak,

a világszellem nem köt, nem határt szab,

de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.

Alig miénk az otthon biztonsága

egy életkörben, már a petyhüdés jön:

csak ki mindig kész útra, indulásra,

szabadulhat a bénító közönytől.

És úgy lehet, hogy a halál órája

is új terek felé küld megifjulva.

Hív bennünket a lét szava mindig újra...

Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

Lépcsők, Hermann Hesse,1941 (Keresztúry Dezső fordítása)

1 Hesse: Siddharta, (Ford: Kászonyi Ágota, Európa, ISBN 963 07 7822 X) 62. old
2 Emmanuel Lévinas: Az idő és a másik (Fordította Gulyás Péter), VILÁGOSSÁG 2007/10.

3 EACEA, LLP/Grundtvig, Leonardo, Comenius; 2006-tól folyamatosan
4 A sokat fejtegetett dualizmus, dichotómia, id. 209. skk

5 Martin Buber: Én és Te, Európa, 1999 ISBN: 9789630765374
6 Hermann Hesse: A napkeleti utazás- Sváb életrajz, Cartaphilus, (fordította Horváth Géza) 1932

7 Fehér Klára: Oxigénia, 1988; ISBN: 9635006330
8 Első lábjegyzet.

9 Walter Jens: A Júdás-ügy, Ulpius Ház, 2002 (Ford: Kerényi Gábor)
10 ua
11 id 21. old
12 P. H. Ray - S. R. Anderson: Kulturális Kreatívok, Pilis Print, 2009 (Ford: Verasztó Annamária), 21. old skk.

14 Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték (Das Glasperlenspiel. 1943). Ford. Szabó Ede 2003. Cartaphilus
15 mindmap, (http://www.text2mindmap.com), http://osztalyterem.hu/taxonomy/term/3 > link ’Gyarmathy Éva’
16 Wiesner Edit, szociológus, mester-coach akkreditált tananyagából (http://www.coachok.hu)

17 Dunkel Norbert, Törvény által szabadon, GOND, Filo. folyóirat, (http://www.c3.hu/~gond/tartalom/21-22/vissza.html
18 Dunkel Norbert, Törvény által szabadon