Heidegger, Lét és Idő, {Bevezetés (1-8. §)}

Mottó:

Lét és idő, 4.§  

Bevezetés

1.      Heidegger olyan alapos, hogy elvárható tőle és joggal az, hogy hiánytalanul írja le a kérdés-feltevés körülményeit, kontextusát. Amit Heidegger megállapít a kérdésről nagyjából a következő: van a kérdés kiindulópontja, a kérdés megfogalmazása, a kikérdezett, a kérdezett, amilyen témában, akit amiről/akiről kérdezek. Ki a kérdező? Ez egy „általános tudatban” lezajló belső, megosztott ál-„beszélgetés”, dialógus? Számomra úgy tűnik, hogy nincs valódi kérdező csak kikérdezett, pontosabban nincs elkülönítetten meghatározva egyik és másik. 

                A létfeledés átmegy „kérdező-feledésbe”. „A fenomenológiai filozofálás egyvégtében a tudat tartózkodásának biztosítása a valóságtól, ami rajta kívül van. Visszahúzódás az epochén belül a tudat mind belsőbb zugaiba, az egyre összébb zsugorodó tudatban.”[1] Heidegger egész rendszeréhez elegendő egyetlen tudat, egyetlen ember. „Heidegger közelebb áll Nietzschéhez; mint Kierkegaardhoz; írásaiból ugyanaz a jéghideg magány árad, mint a Zarathusztrából. S aki valóban átéli „Isten halálát", az nem lehet olyan nyugodt és közömbös, mint Heidegger (Holzwege, Frankfurt 1950, 235. o.), aki szalonképessé tette a semmit az emberi gondolkodásban ….” [2] 

2. Véleményem szerint Heidegger és követői számára felmerülő és megválaszolatlan kérdés abból adódik, hogy nem teljes a „kérdés-feltevés” analízise. Vagy ellenkező irányból, mivel bizonyos körülményekkel és saját tulajdonságaival nem akart szembenézni (Hanna Arendt véleménye Richard Wolin szerint[3]) (t.i, gyengeségből) ezért eleve úgy határozta meg a „kérdés-feltevést”, hogy ne kerüljön etikailag nyilvánvalóan, a saját maga számára is elgondolkodtató, vagy akár már kifogásolható helyzetbe.

3.      Nos tehát, etikai tanulmányok folytatása közben (de anélkül is) nem tudom szó nélkül hagyni, mert zavarba ejtő, hogy a huszadik század egyik legmeghatározóbb gondolkodója 1937-ben is Hitler-köszöntéssel kezdette az előadásait. 

A következőkben szeretném kiegészíteni a kérdés-feltevés elemzését egy olyan mozzanattal, amely, ha megvan, és ez egy eleve megtett világnézeti döntést követő, akkor nincs megtorpanás, akkor az analízise, ha nem is Sartre vagy Barth irányában, de továbblendül. És ez a folytatás egész-ségesebb cselekvésre viheti, ösztönözheti a gondoskodó-gondolkodót.

Tárgyalás

1.      fejezet
„Minden kérdezés keresés. Minden keresésnek előre irányt szab az, amit keresünk. A kérdezés a létezőnek a megismerő keresése, az ő hogy- és ígylétében. A megismerő keresés "vizsgálódássá" válhat, mintegy annak feltáró meghatározásává, amire a kérdés irányul. A kérdezésnek mint valamire irányuló kérdezésnek van kérdezettje. Minden valamire irányuló kérdezés valamilyen módon tudakozódás valakinél. A kérdezetten kívül a kérdezéshez tartozik a kikérdezett. A vizsgálódó, azaz sajátosan teoretikus kérdésben meg kell határozni és fogalmára kell hozni a kérdezettet. A kérdezettben ekkor mint a kérdezés tulajdonképpeni intencionáltja benne rejlik a rákérdezett, melynél a kérdezés célba ér."[4]

Ez tökéletes. Legalábbis számomra, de csak majdnem. Valami, illetve valaki hiányzik.[5]

„Én” és a világ, a hagyományban átöröklődött és a mai napig kulturális örökségként megőrzött és gondosan ápolt szubjektum-objektum kettősség. De itt (Heideggernél) a világ nem egyszintű a szubjektummal. Nem a szubjektumon kívüli valami, ez-is az-is létező, hanem mindaz, ami azt körülveszi, amelyen belül, mintegy tükröződve építve fel magát talál rá közben önmagára a jelenvaló lét a reflexió, analízis folyamán. A világ-ban-való lét nem a megismerés, az objektum-szubjektum egyesülése, hanem már gondoskodást jelent. Jelenvalólétet úgy konstituálja, hogy nem érzi szükségét annak, hogy a jelenvalólét egzisztenciáját ne pusztán önmagában, magányosan, hanem társas létezőként analizálja előzőleg. 

Nincs megkülönböztetve a válaszadó a kérdezőtől. Minden kérdésfeltevés tulajdonképpen egy beszéd-aktus. Szükség van a kérdés feltevéséhez nyelvre, és hogy ne monologizálás legyen a szolipszizmus konkrét veszélyét kikerülendő, szükséges – vagyis egészséges – a másik, aki előfeltételezéssel éppolyan strukturált belül, mint az „Én”, aki kérdez. Heideggernél kimarad a beszéd művelése, a kérdezés közben a beszéd tényleges közege, az, amire pl Apel és Habermas rátalál (vö. diskurzusetika). 

Elismerve Heideggernek a létfeledésre rámutató analízisének idő-szerűségét és súlyát, észre kell vennünk, hogy ez az apró hiányosság okozza, illetve – szerényebben - okozhatja a további problémáit az elemzésének és annak hatástörténetének. Heidegger a sokszor megfogalmazott és sokat vitatott elidegenedett, technicizálódott, el- Istentelenedett világban próbálja megtalálni az otthonát. Kortársa, Blumenberg ugyanezt teszi, csak Istenhez közelebbi szellemmel, és nem nemzetiszocialistaként. Bár Heideggerre is mondják, hogy felépítette az új templomot, de a szentélyt nem ő alakítja ki, ha megjönne időközben Isten. De nem fog már megjönni. Az embernek magának kell megtalálnia, rosszabb esetben kitalálnia, hogy miért legyen tisztességes. Heidegger sem találja meg azt a biztos pontot az egyén, a jelenvalólét számára, ezért oldódik fel a közös világban fellelhető többiekkel egy felsőbb tudatban. Nem meri vállalni a személyes felelősséget, ezért nem nevezte Blumenberg őt soha néven, csak úgy, mint aki „erdészruhát hord”. Blumenberg vállalja a belevetettség hősiességét, a helytállást, bár ő sem várja vissza Istent. ((1966) The Legitimacy of the Modern Age.)

„… miközben Heidegger mindent elkövet annak hangsúlyozására, hogy a destrukció munkájára az uralkodóvá vált történeti hagyomány ellenében, vagyis egy történeti közösség hanyatló önértelmezésével szemben van szükség, a másik oldalon, azaz a hagyományból autentikus módon megalapozott fenomenológiai eredmények pozitív érvényesítésének meghatározásakor elemzései kevésbé erőteljesek.”[6] Hanna Arendt is hiányolja Heidegger analízisének befejezését. De erről alább lesz szó. Egy másik tanulmány is méltatja Heidegger célját, de az általam jóval egyszerűbben megfogalmazott hiányosságra vizuális eszközök segítségével és tudományos igényességgel mutat rá. Addig, ameddig a cselekvésről csupán belső monologizálás közben gondolkodunk, szerintem elkerülhetetlen csapdába esünk, amikor is összekeverődik az ontikus és az ontologikus sík.

 „… csodálattal és elismeréssel beszélhetünk a Lét és idő magvát képező intuícióról, az eksztatikus temporalizáció mint centrum nélküli világképződés (Weltigung) gondolatáról. Joggal lepődünk meg azon, hogy ez a gondolat még ma is mennyire aktuális, dacára annak a szinte szédítő távolságnak, amely a heideggeri projektet (Entwurf) kihordó történelmi pillanatot elválasztja a mi, jelenlegi világban-való-létünktől. Másrészt viszont, … a reflexivitásnak egy tulajdonképpen dialektikus alakzata …, az „ontológiai háromszög”, … hivatott az egész mű alapszerkezetét meghatározó „architektonikai elcsúszást”, vagy egyszerűbben fogalmazva, Heidegger csúsztatását demonstrálni.”[7] Ezt az alakzatot a dolgozaton kívül még sokat fogom tanulmányozni.

 „A kérdéses alakzatban (ontológiai háromszög) az ittlét (Dasein) ipszeitása és létének ér-telme (Sinn) azonos magával a létmegértés projektjével (Entwurf, kivetülés), azaz magával a transzcendentális sematizációval.”[8] Fantasztikus konstrukció, de látszik, hogy nincs jelen a másik ember. Heidegger rendszere a monologizáló, Ágostontól eredően tartó hagyomány csúcsa. A magányos emberi szellem kimagasló teljesítménye. Szükség is volt erre, mert a hétköznapi világ a hétköznapiságában embertelenedett el. Egy egész nép volt képes mindenki mást tárgynak tekinteni. Valahogy ezt meg kellett magának magyaráznia az ahhoz a néphez tartozó mégis gondolkodó embernek.

„A ittlét ontikus kitüntetettsége abban áll, hogy ennek a létezőnek létében önnön létére megy ki a játék.” Az én lényege viszonyokkal ragadható meg, a külső tárgyakhoz, illetve önmagához és a belső szerkezetéhez való viszonyokkal.[9] Az, hogy mi lett a lényeg, mindig valamilyen választástól függ. Az ember az, amivé teszi magát. Sartre után szabadon. Tehetem magam társas lénnyé, fogyasztóvá, vagy igazán szellemivé is. Jelenkorunkban előszeretettel hangoztatják a fenntartható fejlődést, amit – hála a paradigmák tulajdonságainak, remélhetőleg felváltja – a fenntartható szellemi fejlődés programja. Nem csak az oktatáson múlik, de erősen igen, szerintem, hogy lehettünk volna egy meditatív Európa is, nem a mai fogyasztott ezotéria formájában, hanem másképp. Mindenféleképpen számunkra a másik ember jelen van, Heidegger számára nincs jelen teljes strukturáltságában, részletességében a számára, csak mint kéznéllevő, amelyhez a gondoskodáson keresztül kapcsolódik.. Felismeri, hogy „Ez az együttes jellegű világban-benne-lét az alapja annak, hogy a világot már mindenkor megosztom másokkal. A jelenvalólét világa közös világ. A benne-lét együttlét másokkal. Az ő világon-belüli magán-való-létük együttes-jelenvalólét.”[10]Tehát a ’világ’ fogalmában benne van, hogy az ’közös’ világ, de a ’jelenvalólét’ nem jut el a pluralizmusig. Az utamba kerülő másik emberről nem feltételezi ugyanazt a belső struktúrát, mint amit önmagában fel-talál. Ezen a ponton lesz izgalmas továbblépés Buber alapelve (bőven idéztem, aki ismeri, átugorhatja):

„Csak azért tudja kimondani magát az Én, mert eleve megszólítja az örök és abszolút Te, amely a nagyon sokféle mindenkori véges te által közvetítődik. Buber nemcsak emberekre gondol, hanem természeti valóságokra is, például egy fára, továbbá szellemi valóságokra, eszmékre, amelyekből a művészek közvetítésével lesz mű. Elsősorban természetesen emberek alkalmasak arra, éppen a kölcsönösség miatt, hogy kialakuljon az "Én" és a "Te" viszony. Ennek kialakulását mindig a Te kezdeményezi, amely ilyenformán kegyelmi jellegű, míg az Én és a dolog (es), vagyis a szubjektum-objektum viszony felett mindig az Én rendelkezik. Mindebből következik, hogy önmagam teljes megvalósulása csak a Te kegyétől várható, csakis az Én-Te kapcsolatban, míg a "dolgok világa" (Eswelt), a dolgok előteremtése és kezelése parlagon hagyja az Én legmélyebb, személyes erőit. "Az egészen őszinte igazság: a dologi valóság (Es) nélkül nem élhet az ember. De aki egyedül csak ezzel él, az nem ember" (Das dialogische Prinzip, 38. o.).

Buber nagyon hangsúlyozza a kétféle kapcsolat, az "Én és a Te", valamint az "Én és a dolog" viszonyának különbözőségét. A mindkét kapcsolatban szereplő Én csak formálisan azonos: az Én valódi szubzisztenciája, önmagában való fennállása attól függ, hogy mire irányul: személyre-e (Te) vagy valami dologra (Es), mert egészen másként éli át önmagát mindkét kapcsolatban.” (Hosszabb idézet)[11]

Heidegger a Descartes-i Hume-i szkepszist szerintem sikeresen megkerülte azzal, hogy a teljesen konkrétan létező emberre tekint, a hétköznapi életben próbálja megállni a helyét. „Egyrészt az ittlét önértelmezése csakis a legátlagosabb hétköznapiságból indulhat ki. Az ittlét már mindig is otthonos környezetben találja magát: hétköznapi cselekvéseinek, tevés-vevésének, gondoskodásának tárgyai között. A létezők számára jelentésteli utalás-össze-függésekben tárulnak fel. Többnyire és általában saját létét, a tevékenykedése során feltáruló tárgyak létéből érti meg. Vagyis e tárgyak elkerülhetetlen visszasugárzásának (Rückstrahlung) fényében saját létmódját is a kéznéllevő-lét, a meglét, a realitás módján értelmezi. Belefeledkezve hétköznapi tevés-vevésébe, ügyeinek gondoskodó intézésébe, önmagára is úgy gondol mint a világban létező tárgyak egyikére.”[12]

„Heidegger jelszava: gyerünk magukhoz az ügyes-bajos és tárgyilagos dolgokhoz”[13]^,[14] inkább, mint az egyéniséggel bíró személyhez. (Vö. Pirandello)[15]  „… és mindkét írásban (Sein und Zeit; Uno, nessuno e centomila) jelen van a személyes identitásproblémákkal küszködő egyén, illetve fenyegető árnyéka is, alighanem legnagyobb ellensége, a Senki”[16] Heidegger a dialógus helyett a monologizálást választotta, annak ellenére, hogy tisztán látta a különbséget dialóg és monológ között. A szubjektivitás megértésében nem lépte túl az ittlét izolált önvonatkozását.

„Az egzisztencia annyiban tekinthető az ittlét (Dasein) lényegének, amennyiben a spontaneitás és receptivitás szintézise benne elgondolható csakis a saját lehetőségeire kivetülő megértés teljesítményeként.”[17] Itt előbukkan a hitelesség és mai szóval a zombiság elkerülése. De a Das Man mégis csak az marad, ami. A többség. Ezzel sincsen semmi gond, ha CSAK a saját életét akarja élni, anélkül, hogy belebonyolódna társadalmi szerepekbe, politikai szerepekbe, erkölcsi kérdésekbe, főleg, ami nem a SAJÁT életére vonatkozik. Mivel „lényegéhez”, amit választása által megvalósít, nem tartozik hozzá a MÁSIK, ezért nem szabadna, hogy lehetősége legyen a mások életébe beleavatkoznia.

 „Ha az ember fogalmának nem része, hogy a hozzá hasonlókkal lakja be a földet, akkor nem marad más lehetőség, mint valamiféle mechanikus megbékélés, melynek nyomán az atomizált önmaga számára csak a természetétől idegen közös alap biztosítható. Mindebből semmi más nem következhet, mint az, hogy a csak magukra törekvő önmagákat egy Felső-önmagában [Überselbst] kell megszervezni azért, hogy az elhatározottan elfogadott bűntől a cselekvés felé valamiféleképpen átmenetet lehessen képezni.”[18]

1963 óta lehetne egy kényszerítő ereje is az Európai kultúrának, a keresztény értékeke általában elfogadói számára a MÁS-ként gondolkodás elfogadása, ha nem állítják le Walter Jens által leírt történet alapján megismerhető boldoggá avatási eljárást, amelyben Iskarioti Júdás volt a per alanya, és első körben nyert. Rómában leállt a folyamat. Még élt Heidegger, Barth, Ratzinger. Nem csoda.   

„… Heidegger az emberi pluralitás minden formáját az inautentikus egzisztencia létmódjára redukált,”[19] Szathmári Kazohíniájában is két trásadalom van, egy a hineké, egy pedig a behineké. A közeljövő is azt hozza a számunkra, legalábbis lehetősége erősen itt lebeg, hogy a kreatív, művészettel, kultúrával, filozófiával foglalkozó emberek lesznek a deviánsak, akiket el kell zárni, mert államellenesek lesznek a megnyilvánulásaik.

„Távolságtartás, átlagosság, egysíkúvá-tétel – konstituálja az akárki létmódjaként azt, amit ‘a nyilvánosságként’ [die Öffentlichkeit] ismerünk. Mindenekelőtt ez szabályoz minden világ- és jelenvalólét-értelmezést, és mindenben igaza van. És mindezt nem azon az alapon, hogy kitüntetett és elsődleges létviszonya van a ‘dolgok’-hoz, nem azért, mintha kifejezetten azzal a képességgel rendelkeznék, hogy átlátja a jelenvalólétet, hanem mert nem megy bele a ‘dolgokba’, mert semmiféle érzéke sincs a színvonalhoz és a valódisághoz. A nyilvánosság mindenthomály ba borít, és az így elfeledettet ismertnek és mindenki számára megközelíthetőnek tünteti fel.”[20]

„két különböző fajta hierarchia csúszik észrevétlenül egybe: egy kvázi gyakorlati (morális) rangsorolás az inautentikus és autentikus létmódok között, illetve egy tisztán teoretikus alá-fölé rendelés a vizsgálódás ontikus és ontológiai szintje között.”[21]

2.      fejezet
A dialógus hiánya a pluralizmustól való félelem. Etikára nincs szükség ott, ahol mindenki egyforma, ott csak szabályok vannak, működési előírások. Mint Kazohiniában. Vagy a Szép új világban. (Szathmári korábban írta!) Az etika alapja pedig már Platónnál is a dialógus-helyzet, a két egyenértékű párbeszéde, ahol egyeztetnek. Heideggernél annyira egyenértékűek, hogy már nincs is különbség, ezért elég egyet leírni közülük.

„… Heidegger az emberi pluralitás minden formáját az inautentikus egzisztencia létmódjára redukált,”[22] Nincsenek innentől kezdve etikai-erkölcsi kérdések, csak szabálykövetés, amit kamerákkal lehet ellenőrizni. A különböző „kukkolós” műsorok is csak arról szólnak, hogy a tömeg szokjon hozzá ahhoz, hogy figyelhetik. A művészek veszélyesek, a Brasil, Dürrenmatt, Fehér Klára, stb, mind reflektáltak már erre a veszélyre. Akkor érdekes olvasmány, film, vagy legfeljebb elgondolkodtató negatív utópia volt. Ma a mindennapi életünk aktuálpolitikai hírei. Remény van még arra, hogy ezek a víziók ne valósuljanak meg, ilyen reményt táplál az is, hogy éppen a Heidegger nyelvét beszélők számára lett egy civil ember társadalmi tekintély és vezető. Valami történik ma, ami illeszkedik Heidegger által leírt Das Man és társadalma témájába. Ezért mindenféleképp érdemes felvérteződni a kortárs etikai gondolkodók rendszerei segítségével. Lesz mondanivalója a filozófusoknak.

 „Az emberek azért szorulnak rá egyre inkább valamely etikára – azért növekszik a sürgető igény az etika iránt –, mert egyre kevésbé tudják, mit kell tenniük az életben. Az emberi ittlét ontológiája veszi át Heidegger számára az etika szerepét, az az ontológia, melynek kiindulópontja ugyanakkor etikailag motivált, amennyiben az autentikus egzisztencia talajáról lázad az emberi ittlét önelfedése, önelidegenedése ellen.”[23]

De miért kellett még 1937-ben is Hitlert köszöntenie a hallgatóinak az előadásai elején?

„Mi, akik tisztelni óhajtjuk a gondolkodókat, még ha lakóhelyünk a világban van is, nem tudjuk nem feltűnőnek és zavarónak találni, hogy Platón és Heidegger, amikor az emberi dolgok világába léptek, türannoszokhoz és Führerekhez fordultak. Ezt azonban nem szabad csak a kor körülményeinek, még kevésbé az adott jellem vonásainak számlájára írni, hanem inkább annak, amit a franciák úgy neveznek, hogy déformation professionelle... [24]

Rá kell lassan jönnünk, hogy aminek ma aktuálpolitikai vonzatai vannak, amit divatos kifejezéssel paradigmaváltásnak is lehet mondani, ami egyértelműen kötelez már minket a hétköznapjainkban, az már akkor is látható volt, és probléma volt. A „tömegek” együttélésének nem biztos, hogy a legmegfelelőbb formája a demokrácia. Persze, el kell különíteni az optimálist, ami „egy nevetséges ember álmában” is előkerülhet attól, ami gyakorlatilag megoldható. Nem lehet kötelezni senkit arra, hogy részt vegyen egy párbeszéd-helyzetben, ahol elváratik tőle a Descartes-i józan eszének igényes használata. A kereszt tövében is birkanyáj legelt tova Fellini filmvásznán. Nem működőképes a demokrácia, akárkinek, a Das Man-nak.   

„Számomra ma az a döntő kérdés, hogyan rendelhető hozzá egyáltalán valamely politikai rendszer a technikai korszakhoz, és melyik lenne az? Nem tudom a választ erre a kérdésre. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez a demokrácia. „[25]

Szerintem sem. Már idéztem Szathmári könyvét, a kettős társadalommal. Fel kell tudnunk ismerni az idők jeleit, mert bár nem a saját létünkre, de a gyerekeinkére biztos mennek ki a dolgok.

Összegzés

1.                   Mit lehet ezután tenni? Tanulni Habermastól diskurzusetikát, érvelés-kultúrát, keresni az üveggyöngyjátékok megnyilvánulásait, igyekezni a napi kontrasztok mellett az „Én-Te” struktúrát fellelni, szemléletünkben alkalmazni. Heideggert végiggondolni az Arendt-féle „nagy lehetőség” után „‘világ’ kategóriája analitikájának további meghatározottságai kapcsán rója fel Arendt, hogy Heidegger elmulasztotta legmélyebb meglátásainak végiggondolását. „[26]

2.                   A következő nagyobb témámban Heideggert és az említett gondolkodókat együtt kívánom tárgyalni a – szintén említett - Júdás (Walter Jens) esettel.  

Szeged 2012

---

[1] Pethő Bertalan: Konfrontációk: Husserl – Heidegger – Derrida

[2] Nyíri Tamás: Heidegger, In: A filozófiai gondolkodás fejlődése, Budapest, Szent István Társulat (432.)

^[3] Seyla Behabib: A ’világ’ fogalma Heidegger Lét és Idő című művében, Ford: Pató Attila

[4] Lét és Idő, Gondolat, 1989, 91-92. 2.§

[5] „Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki ne lenne.” (Ezért a filozófusok ismét feltették a kérdést, csak másképpen) Milne, Micimackó, (amikor Micimackó megkeresi Nyuszit, de az letagadja magát).

[6] Takács Ádám: AZ ELHALLGATOTT KÖZÖSSÉG: A TÖRTÉNELEM MEGALAPOZÁSÁNAK PROBLÉMÁJA A KORAI HEIDEGGERNÉL

[7] Szabó Zsigmond: AZ ONTOLÓGIAI HÁROMSZÖG ÉS AZ INDIVIDUÁCIÓ TENGELYE A LÉT ÉS IDŐ-BEN

[8] Im. skk

[9] Im: skk.

[10] Lét és idő, 26. §., 247. o

[11] Nyíri Tamás: Martin Buber, In: A filozófiai gondolkodás fejlődése, Budapest, Szent István Társulat (507-509)

[12] Szabó Zsigmond: AZ ONTOLÓGIAI HÁROMSZÖG ÉS AZ INDIVIDUÁCIÓ TENGELYE A LÉT ÉS IDŐ-BEN 9.

[13] Heidegger: Prolegomena, 178. (Klostermann, Frankfurt, 1979)

[14] V.ö. Lét és Idő, Gondolat, 1989, 131. oldal

[15] Pirandello: Az ezerarcú ember, Franklin, Budapest 1943., (eredeti cím: Uno, nessuno e centomila [Egy, senki és százezer] 1926),

[16] Kaposi Márton: Pirandello és Heidegger a rejtőzködő személyiségről, in: Descartes, Kant, Husserl, Heidegger, Atlantisz, 2002

[17] Szabó Zsigmond: AZ ONTOLÓGIAI HÁROMSZÖG ÉS AZ INDIVIDUÁCIÓ TENGELYE A LÉT ÉS IDŐ-BEN 8.

[18] Vö: 4.

[19] Arendt, „What Is Existenz Philosophy” in. Arendt: Essays in Understanding, 181–182. o.

[20] Lét és idő, 27.§., 260. o.

[21] Szabó Zsigmond: AZ ONTOLÓGIAI HÁROMSZÖG ÉS AZ INDIVIDUÁCIÓ TENGELYE A LÉT ÉS IDŐ-BEN, 5.old.

[22] Arendt, „What Is Existenz Philosophy” in. Arendt: Essays in Understanding, 181–182. o.

[23] Fehér M. István _ Hermeneutika, etika, nyelvfilozófia: „Lásd ezzel kapcsolatban Jean Grondin: „Ifjúhegeliánus és etikai motívumok a fakticitás heideggeri hermeneutikájában”.In Fehér M. István (szerk.): Utak és tévutak. A budapesti Heidegger-konferencia előadásai. Budapest. Atlantisz, 1991, 213., 217. o.”

[24]  A ‘világ’ fogalma Martin Heidegger Lét és idő című művében, SEYLA BENHABIB In: Seyla Benhabib, The Reluctant Modernism of Hannah Arendt  (Thousand Oaks, Calif.: Sage Publications, 1996.); 17. lábjegyzet: Arendt, „Heidegger at Eighty”, New York Review of Books 17, no. 6. (1971), transl. by Albert Hofstadter, 50–54. o. Eredetileg német nyelven jelent meg: Merkur 10. (1969): 893–902. Új kiadás: Michael Murray, ed., Heidegger and Modern Philosophy, New Haven, Conn., Yale University Press, 1978. 293–303. o. A hivatkozás erre a kiadásra utal. 303. o.

[25]  Reiner Schürmann: Heidegger a létről és a cselekvésről: az alapelvektől az anarchiáig, Ford: Vajda Mihály,

[26] A ‘világ’ fogalma Martin Heidegger Lét és idő című művében, SEYLA BENHABIB,