Ezért kiválasztottam egy párbeszédet[2], és csatlakoztam hozzájuk - a
résztvevők utólagos engedelmével - a Parco del Colle Oppión üldögélve. (A lejegyzett beszélgetés két
napon át tart, nekem az első nap délutánján és estjén volt csatlakozni
szabadidőm.)
Most mégsem használom a párbeszéd formai eszközeit. Másként
alakulna bármely beszélgetés, ha egy új partner csak egyszer is hozzászólt
volna.
Ez az írás nem szigorúan vett tudományos munka, de nem is
elrugaszkodott csapongás.
"A tudat forradalmát" többször olvasva,
széljegyzetekben rögzítettem a hozzászólásaimat, amiket mondhattam volna, talán
érdekesnek is találták volna némelyiket, majd ezeket tematikusan
összeválogattam, így született meg ez az írás.
Lehetne az (al)címe:
Széljegyzetek egy párbeszédhez a párbeszédről.
Bevezető
Minden a tudattal foglalkozó nyugati gondolkodó számára közös
kiindulópontként[3] elfogadható, de legalábbis
elképzelhető alapnak tűnik Descartes cogito-élménye,[4] és elképzelhető, hogy találnak
közös megbeszélhető pontokat az odavezető útban is.
A beszélgető partnerek és Sartre is említik ezt az élményt. Ebben
(is) közösek.
Lépjünk még tovább Descartes-tal, a Descartes-i hagyományon.
Ismerjük Descartes ’res cogitans’ és ’res extensa’
megkülönböztetett szubsztanciáit. Az ismeretelméleti-ontológiai dualizmus
rendszer-próbálkozását. Van egy mű, ahol Descartes egy helyen így ír:
„Talán majd azt mondják, hogy minden testben több olyan részt is
szemügyre veszek, amelyek annyira kicsinyek, hogy nem lehet érzékelni őket. És
tudom jól, hogy ezt azok, akik érzékeiket a megismerhető dolgok mértékének veszik,
nem fogják helyeselni. Ámde nagy igazságtalanságnak tűnik a számomra az emberi
okoskodással szemben, ha nem akarjuk, hogy messzebbre jusson a szemnél, és
senki sem kételkedhetik benne, hogy vannak annyira pici testek, hogy egyetlen
érzékünk sem érzékelheti őket, csupán azt kötve ki, hogy vegye fontolóra, mely
testek adódnak hozzá minden alkalommal az állandóan, fokozatosan növekvő
dolgokhoz, és melyek azok, amelyek ugyanígy kivonódnak a csökkenő dolgokból.”[5]
Majd folytatja:
„Ily módon megbizonyosodván róla, hogy minden általunk érzékelt
test több más, annyira kis testből tevődik össze, hogy nem tudjuk érzékelni
őket, …”[6]
Hogy miért nem lépett tovább Descartes az ezekből a
kijelentéseiből következő lépcsőfokra, az nem lényeges, de talán érthető,
akkortájt életveszélyes lett volna mindent a tudatra, annak működésére
visszavezetni. De rendszerébe belefért volna, ha úgy fogalmaz, hogy „az
érzékelhetetlen kicsi építőrészekként működő szubsztancia kettős tulajdonsága,
a külső szerveződése által létrejövő ’res extensa’, és a belső szerveződése
által létre jövő ’res intensa’, ami a ’res cogitans’.[7] Ehhez hozzátéve azt is, hogy
ezek: a gondolkodás-tulajdonság és a kiterjedés-tulajdonság nem elhatárolt,
hanem fokozatos megjelenésű, tehát nem vagy van, vagy nincs, hanem milyen
mértékben van.”
Tehát ha ez a helyzet, hogy maga Descartes is megfogalmazza ezt,
akkor semmi nem cáfolhatja azt a feltételezést, hogy tulajdonképpen minden ’res
extensa’ visszavezethető a ’res cogitans’-ra, mint alapra, annak valamely
működésére.
Nem új keletű ez a gondolat, csak akkor nehéz volt továbblépni
vele. 1663-ban már Descartes összes műve az Index Librorum Prohibitorum egy-egy sora lett.[8]
Az új valóságmodell gondolatához, amely kialakulását, kialakítását
szükségesnek tartják a beszélgetőpartnerek, a maga részéről kiindulásképpen
ennyit tennék hozzá.
Később szólnék arról, hogy minek is látom azt, mint folyamatot,
amikor Descartes eljut a puszta ’cogito’ élményéig (Előrevetítem, hogy köze van
Sartre ’semmizés’-éhez, és Dienes mátrix-logikájának ’nullázás’-ához.).
A lejegyzett dialógus elé utólag Ken Wilber írt előszót. Itt
Wilber idézi a beszélgetésből Peter Russelt. Wilber felteszi a kérdését: „És mi
az, amit végkövetkeztetésként elmondhatunk?”, erre válaszként idézi fel Russel
szavait: „Valamennyien azon igyekszünk, hogy összeszedegessük azokat a mozzanatokat,
amelyekből bizonyságot kapunk, hogy van értelme az életünknek … [9]”
Nos, ezzel nem értek egyet, amennyiben a ’van’ az én saját
életemtől, az „idő és tér keresztjére feszített”[10] életemtől függetlenül, az én
földi létem előtt és után is, akár örökkön létezést jelent. Itt csatlakozom
Sartre, Rorty és még sokan mások nézetéhez, hogy az én életem értelme az, amit
én adok neki, a saját szabad választásaimmal cselekedve. Vagyis, hogy Krémer
Sándor rendszeresen visszatérő filozófiai-etikai figyelmeztetésére utaljak,
mindig meg kell nézni, hogy mi az adott gondolkodó ontológiája. Itt érhető
tetten, ha akarva-akaratlanul is, de gondolat(-rezgéseket) lop be a rendszerébe
a gondolkodó, majd ezekre később következetesen mint szükséges, vagy legalábbis
időszerű eredményre, konklúzióra rávezeti rendszerét.
Nekünk elegendőnek kell lenni egy „talp alattnyi” ontológiának.
Nem állhatunk szélesebb alapokon, ha a lehető legtöbb embert-létezőt akarjuk
lehetséges párbeszéd-partnerként elérni. (És tulajdonképpen a planetáris
tudathoz, etikához vezető út, ismét csak Rortyra utalva[11], nem érhető el, ha nem vagyunk
képesek akárcsak elképzelni sem a lehető legszélesebb kört érintő
együttműködések lehetőségét.[12])
Az embernek nincs időtlen, tőle, a konkrét életétől, élésétől
független transzcendens lényege és a konkrét emberi életnek, magától a konkrét
éléstől függetlenül, nincs értelme, amelyeket mintákat, parancsokat, szabályokat
követve el kell érnünk, meg kell valósítanunk. El kell fogadnunk, hogy mivel
képesek vagyunk a szabad választásra (amely képesség tökéletesen
beleilleszkedik a világrendbe, harmóniába), a mi választásunk eredménye a saját
erkölcsi normáink rendszere és a saját megvalósítandó terv[13] is magunkról. Ez a
norma-rendszer és ez a terv tökéletesen harmonikus a teljességgel, ha a
tudatunkat arra használjuk, amire való, nem pedig raktárnak, kincstárnak és
kormányzati szervnek egyszerre.
Olyan eredményekre kell jutni, ami a legobjektívebb, általánosan
érvényes válaszokat adja.
Pontosabb lesz úgy fogalmaznunk, hogy akkor van értelme az emberi
létnek, ha azzá tesszük, ha életünkkel, a szabadon megtett választásainkkal,
döntéseinkkel egy egységet viszünk bele. Ha megvalósítom, ha megélem, élménnyé
teszem az értelmét. És így áll dolog az emberi természettel is.[14]
Az értelmes élet, az azt megvalósító választások és tettek
nélkül csak lehetősége marad az emberi létezésnek. Értelmet az ember egyedül
csak a saját létének tud adni, és csak ő tud értelmet adni annak a saját
tudatával, tudatosságával.[15] Ez persze válhat egyetemes
érték-mintává, mások számára is példaértékűvé, de a puszta követése az ilyen
mintának nem ad sem értelmet és nem ruházza fel értékkel sem az egyén életét.
Mindezekhez szükséges a szabad cselekvés megvalósulása.
Ha a ’cogito’-ig következetesen akarunk eljutni, az egyetlen
biztos ismeretig, akkor – mint ahogy Descartes is tette – nem tehetünk mi sem
mást, minthogy zárójelezünk minden nem bizonyított, csak biztosnak vélt tudást.
A következő kérdés majd az lesz, hogy az egyénileg értelmessé tett
életek adnak-e egy általános érvényű értelmet az emberi faj számára is, pusztán
azáltal, hogy időben és térben egymás mellé tesszük azokat, vagy ettől még nem
lesz értelme globálisan az Ember Földi létezésének?
Szerintem nem elég. Egészen új dologról van szó.
El kell jutnunk a’cogito’-élmény közös tapasztalatához, nem
mindenkinek egyenként, hanem együtt, közösen. Épp úgy, ahogy az egyéni életben
Descartes tette.
Olvasva-hallgatva a beszélgetőket (Russell, László, Grof)
Descartes (és nem utolsó sorban Teilhard de Chardin) egyértelmű felidézése
mellett többször jut eszembe Sartre, néha Rorty és Hesse.
Sartre L’Existencialisme est un Humanisme[16] című műve összefoglalja a pár
évvel korábban kiadott főművének, a ’Lét és Semmi’-nek a lényegét.
Ez a nagyon rövid és tömör összefoglaló a tudat elemzésével és az
egzisztencializmus filozófiatörténeti elhelyezésével kezdődik. Majd ezt az
emberi létmód exisztencialista értelmezése követi.
Nos, ebből a részből lehet párhuzamokat találni (ahogy már a
korábbi lábjegyzeteimben is látható), felfedezni a beszélgető partnerek gondolatai
és Sartre gondolatai között.
Az írásom következő részében ezen párhuzamokra építem ki az utat.
Ez az út a harmadik részben továbbvisz a beszélgetésben megfogalmazott
várakozásokat, eredeti célokat megvalósító kísérlethez, egy új vallás
felvázolásához. Mindeközben pontosan elhelyeződik a párbeszédnek a fontossága
és szerepe az emberi létmódon belül.
Ez nem kis vállalkozás, de Dienes István mátrix-logikáról és
hologram-világegyetemről[17] tartott előadásain elhangzottak,
Rorty és Rawls társadalom-filozófiai gondolatai, Eliade konklúziója[18] és László Ervin összefoglalói a
planetáris-tudatról és –etikáról előjelzik, igazolják, illetve alátámasztják az
alább felvázolt gondolat-kísérletemet. Sajnos idő hiányában most nem fér bele
ezen a forrásoknak illetve az ide vezető más lehetséges gondolat-utak
feldolgozása.
Tiszta tudat, semmizés
Mielőtt átvennénk a Sartre emberi létmód-elemzését, röviden összegezzük, hogy a
tudat fő jellemzői melyek is volnának.
Elsősorban a spontaneitása tűnik fel, mivel megelőz minden
akaratlagos „görcsösséget”, és már működik is. (Plug and play) A második
jellemzője pedig a valamire való irányulás, az intencionalitása. A
tudatnak mindig tárgya valami, ami nem ő. Mindig kölcsönhatással van a
megfigyeltre. A harmadik, és ha lehet ilyet mondani, a legfontosabb, hogy
önmaga is lehet megfigyelt tárgya, önmagával is lehet kölcsönhatással, és ezt
nevezzük öntudatnak.
Az út az öntudathoz, a tiszta öntudathoz, amely aztán képes valódi
választásokat tenni, valódi döntéseket hozni a ’semmizés’. Ez vezet el a
’semmi’-hez. (Sartre a Lét és Semmi művében beszél a nagybetűs ’Semmiről’ is.
Az, amire majd, ahogy ezt kifejtem, a párbeszélő csoport eljut, az Ómega pont,
a ’Semmi’, a nagy ’Nulla’[19], amelynek aztán a saját
választásai következményeként majd lesznek tulajdonságai. Nagyon messzire visz ez
a párbeszéd.)
A ’semmizés’ egy folyamat. Amikor ’semmiz’ valaki, akkor a
tudatosságának tisztítása folyik. Igyekszik minden előítélettől,
előfeltevéstől, gondolattól, tudati tartalomtól, berögzültségtől megszabadítani
magát a tudat, és a saját tiszta működését lesz képes „nyakon csípni”. (Példa
erre Dienes ’pont’-ja, Descartes „cogito” bizonyossága, irodalmi példaként
Pilinszky vadat váró célzásra-lövésre felkészült, lesben ülő vadászát is
hozhatom). A ’semmizés’ az, amikor a tudat minden tőle telhetőt megtesz azért,
hogy tisztán önmagát figyelje meg, önmaga legyen saját maga tárgya. Így lehet
eljutni a ’semmi’-hez. (Több tudat is teheti ezt együtt, egyszerre. Erről majd
alább. Fontos!) Nyilvánvalóan nem fog ez rendszerint elsőre sikerülni, idő és
tapasztalás (Hesse: Siddharta) és a spirális (lásd alább) kell ahhoz, hogy
minden előfeltevés, előítélet stb. a „hületikus homályból” előderengjen,
ezáltal megnevezhető és elkülöníthető legyen a tudattól, önmagától. Ilyen
kizárójelezhető/endő lett már a logikus gondolkodás is, amelyről a
mátrix-logika bemutatása során beszél Dienes (ld. 10. lábjegyzet). Van egyrészt
a gondolkodás, amelynek CSAK tulajdonsága, hogy éppen logikus. Amikor ez a
tisztító folyamat, ez a kiüresedés egyre nagyobb mértéket ér el, akkor lehetséges
lesz az ember számára az, hogy bármely más emberi (akár más létezői) létmódot,
életmódot megértse, realizálja, felvegye, megvalósítsa.[20] A „semmizés” és a „terv
megvalósíthatósága” a változás lehetősége is, ezen a szinten most még csak az
egyén számára.
„Az európai ember mindenki tervét, még a kínaiét, indiánét, vagy
négerét is megértheti. Ez azt jelenti, hogy az 1945-ös európai egy általa
felmért helyzetből ugyanúgy vetheti magát saját határai felé, mint ahogy újra
kezdheti önmagában a kínai, indián, vagy afrikai tervét. Minden tervnek megvan
az egyetemessége, amennyiben minden ember képes minden tervet megérteni. Ez
egyáltalában nem azt jelenti, hogy ez a terv egyszer s mindenkorra meghatározza
az embert, hanem, hogy máskor is újra fellelhető. Mindig meg van a módja,
ahogyan egy gyermeket, hülyét, bennszülöttet, vagy idegent meg lehet érteni,
feltéve, ha meg van a kellő tájékozottság. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy
az emberben meg van az egyetemesség, amely azonban nem meghatározott, hanem úgy
kell folytonosan kialakítani.”[21]
Fontos elemeket ír le Sartre arra vonatkozóan, hogy a semmizésen
túlesett individuum milyen nehézségekkel fogja szemben találni magát. Az emberi
(hiteles, valódi) létmóddal együtt jár az, hogy az ember egyedül érezze magát,
nincs amire, akire hivatkozzon, ezáltal teljes felelősséget fog érezni minden
egyes választásáért, annak következményeiért és nem néz másokat, nem vár
másoktól semmilyen közösséget, hacsak nem az elköteleződést követően.
A szabadság, a szabad cselekvés (választás) előfeltétele az ember
valódiságának. A szabadságból viszont következik, hogy a mások szabadságát is
el kell fogadnom, nem sajátíthatom ki. Ezért maradok egyedül. És ekkor szabadon
választott értékek mellett elkötelezhetem magam (itt a lehetőség a planetáris
ész, tudat, etika megvalósulására, a közös elköteleződés), mely választás,
elkötelezettség mások számára is példaadó lehet, mivel magam választása az
egész emberiség választása is egyben, ahogy Sartre mondja. Mások tekintete
által, önmagamat korábban magam által már a magam tudata tárgyává téve
(semmizés), a közösségen belül is viszonyok, kölcsönhatások
objektumává/szubjektumává válok. Már nem vagyok egyedül, de még nem vagyok
közösségben. Csak a spontán együttlét van még jelen. A szocializálódott
társadalmiság, kulturális örökségek család-szinten is már. Itt jön el a
pillanat, hogy a „kollektív” tudatosság tulajdonságaira rátérjek.
Új vallás, párbeszéd
Van tehát először a spontán közös tudatos, de nem reflektált, együttlét, ahol
mindenki tudata irányul valamire, akár közös tárgyra, ötéves tervre, reklámra,
sorozatra, vallási doktrínára, kulturális alkotásokra, műalkotásokra, rosszabb
esetben tv-sorozatokra vagy politikai showra. Sartre első két tulajdonsága
kézenfekvő volt.
De most jön a neheze.
Hogyan lehet közös „semmizést” elérni? Felmerülhet a lehetőség,
hogy mivel nem csupán verbális kommunikáció van, ezért a többi formában is van
erre valamilyen lehetőség, mód. Ilyen lehet talán pl. a közös zenélés, a közös
improvizáció. Aztán a közös tánc, talán a csapatjátékok egy része is, bár ez
utóbbiban egyértelműen bennmarad(hat)nak olyan tudattartalmak, amelyekről eleve
nem hisszük, hogy nem tartozik hozzá a KÖZÖS tudatos együttléthez, ilyen pl. a
verseny-szellem is, de ilyen pl. a közös áhítat folyamán tapasztalható
transzcendentális ontológiai feltevés, miszerint van egy KÖZÖS „urunk”, aki
megmondja, hogy mit kell tennünk, egyénileg és közösen. Illetve, aki bármit
megmond nekünk, anélkül, hogy a KÖZÖS TUDATOT megvalósítottuk volna előtte.
Megmondja, hogy hogyan lesz jó, mi volt a célja a mi teremtésünkkel, stb. stb..
Na, ez sem a ’tiszta’ tartalom.
Pedig igaza van Varga Csabának is, amikor azzal kezdi az
előadását, hogy „hiába tagadják, hogy van Isten”. (2100 Konferencia,
bevezető előadása)
Mi hát akkor a TISZTA KÖZÖS tudat?
Az, amikor individuálisan ’semmizett’ szabad választásokkal
elkötelezetté vált emberek, tudatok összejönnek és beszélgetnek.
(Mivel az embernek nem jó egyedül lennie, állítólag, az ember nem
magányos létező, nem képes magát, faját egyedül fenntartani, ezért közösségre
van szüksége, vagyis az elköteleződése ezt a közösséget kell, hogy fejlődni
hagyja, ez lehet a minimum elköteleződés. Érzésem szerint az elköteleződés a
közösség iránt kell, hogy megvalósuljon, de ebben most még lehet, hogy nem
látok tisztán. Az ebben a zárójelben foglaltak teljesen a pillanat gondolatai.
Még átgondolásra várnak mostantól.)
De hogyan? Mi történik ilyenkor (a ’semmizéskor’)? Semmi, szó
szerint. Nincs célja ennek, nem marketing tervet beszélnek meg, nem közösen
megvallják bűneiket, Isten-élményeket, nem imádkoznak valakiért, valamiért.
(Talán áldozatot hoznak, mutatnak be, a sajátnak hitt tudattartalmakról való
lemondás: „mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért teszel úgy, mintha
nem kaptad volna?”) Nem merev ceremóniát adnak elő, kiosztott szerepekkel,
egymás között leosztott alá-fölérendelésekkel, áthagyományozott szellemi
hatalom birtokának tudatában. Ebben a párbeszédben mindenki egyenlő és
egyforma. Egyforma, mert csak tiszta tudat, a tartalom zárójelezendő. Egy
önmagát és a közös folyamatot szemlélő tudat, minden előfeltételezéstől,
ragaszkodástól, előítélettől mentesen, illetve reflektálva rájuk és a tiszta
egyéni tudatokat elkülönítve ezektől, hogy csak az ÜRESSÉG, a sok NULLA (Dienes:
39’) maradjon. David Bohm A párbeszéd[22] című írásának itt jön az igazi
mondanivalója és súlya.
Két folyamatot, a ’semmizést’ és a ’párbeszédet’ egy-egy, valamire
való alkalomnak tekintjük. Ez a két alkalom, a váltogatásukat rendszeresen
ismételve folyamattá válik. Ismétlődése nem körkörös. Az alkalmak hatnak
egymásra. Az alkalmak egymást rendszeresen követő folyamatossága változást hoz
magával mind az egyén mind a közösség számára. A változás fejlődés lesz. A
fejlődés a nagyobb szervezettségű fokok elérésére, kialakítására,
előkészítésére mondható ki.
A ’semmizés’ az az alkalom, amikor az egyén átélheti, élményévé
teheti a tiszta tudatot.
A ’semmizés’ A TISZTA TUDAT átélésének egyéni, tiszta ALKALMA.
Ekkor válik alkalmassá az egyén a (nem rutinszerű) közösségre.[23]
A párbeszéd az az alkalom, amikor többen (15-20 fő), már
többé-kevésbé ’semmizetten’ összeülnek, és beszélgetnek, párbeszédet
folytatnak, miközben ’semmiznek’, ezáltal átélhetik közösen a tiszta tudatot.
A párbeszéd, a dialógus A TISZTA TUDAT átélésének, élményének
KÖZÖS ALKALMA.
Egyik oldala az új rítusnak, vallásnak, nevezzük így, a
’semmizés’, a másik oldala a rítusnak a ’párbeszéd’. Ezek spirális vonalú
fejlődésben viszonyulnak egymáshoz. Az egyre tisztább tudatállapot elérése az
egyén számára és a közösség számára. Ez nem statikus vallás, nem doktrinális,
merev rítusú vallás. Fejlődő, dinamikus, élő ez a vallás.
(Mert tulajdonképpen nem vallás, csak ’innen’ nézve, de ez
igazából egy magasabb szervezettségű lény. A saját sejtjeim is hisznek bennem.
(A rák az, amikor nem?) De nem tudják, hogy ki vagyok. A spontán
együttlétükkel, az információ tiszta áramoltatásával lehetőséget teremtenek
arra, hogy létezzem. Amint lent, úgy fent. )
A mások előtt történő ’semmizés’, a mások tekintetében[24] történő reflexió, a tudatosodás magasabb
mélységeibe visz. (Ez a pont is egy új tanulmány kezdete.)
Ebben folyamatban (a ’semmizés’ közösen) az történik, amit Bohm ír
le. A KÖZÖSSÉG szabadul meg a KÖZÖS hiedelmeitől, az azokra történő egyéni
előfeltételezésekre, előítéletekre, a közös, spontán tudatosságból fakadó, arra
következő hamis tudattartalmaitól. Az önmagát már nem csupán a maga tiszta
szemlélésében látó, hanem a mások tekintetében is viszontlátó egyéni tudat új,
egyedülálló alkalma a párbeszéd arra, hogy a kizárólag csak közösségben
tapasztalható tiszta öntudatot és a tiszta közös öntudatot megvalósítsa,
átélje, élménnyé tegye. Egy vallási rituálé sem képes erre.
Miért nem? Azért, mert azokban, a vallási doktrínákban és
rituálékban a közös tudat nem a saját közös működésére tekint vissza, „nyakon
csípendő” mindent, ami nem a TISZTA KÖZÖS TUDAT tartalma, hanem egy KÖZÖSEN
képzelt/gondolt, külső, transzcendens (feltételezett!) létezőre tekint. Ezért
van igaza Rortynak, ahogy már idéztem, és ezért van igaza Sartre-nak, hogy nem
SZABAD figyelembe venni a hittel hozott, eleve adottnak tekintendő és így áthagyományozott
abszolút, transzcendens létezőt, a rá vonatkozó tanításokat.
Mi hát a párbeszéd? Had mondjak el egy történetet. Amikor
megtermékenyült a petesejt, elindult az osztódás. Spontán vannak együtt, és
egyre többen. (Spontán abban az értelemben, hogy egyik sejt sem akarta a
jelenlegi szervezettségi fokán, hogy ott legyen a jelenlegi szervezettségi
fokában.) Minden sejtben benne van MINDEN, a majdani lényre vonatkozó, az azt
felépítő összes információ.
És ekkor megkérdezi az egyik sejt a másiktól: „Te mi leszel?” Amaz
pedig őszintén válaszol: „Sejtelmem sincs.” A holomorfikus mező majd
meghatározza.
És most képzeljük el, hogy spontán, beszélgető, párbeszélő
„rituálét” végző csoport valamely tagja teszi fel ezt a kérdést, hogy mi lesz a
szerepük a csoporton belül. És tudjuk, hogy van rá válasz, de nem tudhatjuk,
hogy mi a tartalma a válasznak, csak azt, hogy nekünk ahhoz, hogy a válasz
megszólaljon, TISZTA KÖZÖS TUDATBAN kell lennünk, olyan párbeszédet folytatva,
ami magára a párbeszédre reflektál, aminek maga a párbeszéd a célja, élvezkedés
a közös tudat tapasztalhatásában. Sehol, soha máskor erre NINCS mód. És eddig
sem volt. Ez az új vallás, nincs doktrína, csak közös párbeszéd, ahogy azt Bohm
leírja. Ha van célja ennek, akkor az az, hogy az egyéni tudatok élvezzék és
megtapasztalják a KÖZÖS TISZTA TUDAT folyamát. Hogy mi lesz ebből, csak bízunk
abban, hogy a holomorfikus mező pontosan tudja. Persze, nem csak bízunk
benne, tudjuk, hogy minden rendben lesz. A közös ugrás a semmibe. (Minden
szónak már más a jelentése.) Dienes előadása 30’-ben arról beszél, amiről
Teilhard de Chardin is beszélt, amiről Lászó Ervin is beszél, ami az új
szellemi, tudati szerveződés eredményeként megvalósuló lény lesz. Az Ómega
pont.[25] A planetáris tudat. És erről
semmit nem tudunk. Csak hihetünk benne, hogy lesz valami. Nem vagyunk elkésve,
de ezt kell tenni.
Párbeszéd csoportokat kell kialakítani[26], hogy megtapasztalják és
élvezzék a közös tiszta tudatáramlatot, ahogy Bohm leírja. A többi jön magától.
[1] eidetikus redukció
[2] A tudat forradalma,
Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999,
[3] A tudat forradalma,
Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999, 57. old.
[4] Sartre, Exisztencializmus,
Hatágú Síp, 63-64. oldal
[5] Descartes, A filozófia alapelvei
(AFA), IV/201, 128. old. (AFA), 1998, Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[6] Descartes, A filozófia alapelvei
(AFA), IV/201, 128, old. (AFA), 1998, Osiris, Budapest, Ford: Dékány András
[7] A tudat forradalma,
Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999, 60. old.
[9] A tudat forradalma,
Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999, 9. old.
[10] Simon Weil szavai
[11] Rorty: Etika-egyetemes
kötelezettségek nélkül, In: Filozófia és társadalmi remény, L’Harmattan,2007,
122-,
[12] Rorty: A vallás mint a
kommunikáció gátja, In: Filozófia és társadalmi remény, L’Harmattan,2007.,
205., 208. oldal
[13] Sartre: Exisztencializmus,
Hatágú Síp Alapítvány, 1991 (Ford.: Csatlós János), 37.
[14] Sartre: Exisztencializmus,
Hatágú Síp Alapítvány, 1991 (Ford.: Csatlós János), 56
[15] Sartre: Exisztencializmus,
Hatágú Síp Alapítvány, 1991 (Ford.: Csatlós János), 59
[16] Sartre: Exisztencializmus,
Hatágú Síp Alapítvány, 1991 (Ford.: Csatlós János)
[17] http://www.youtube.com/watch?v=pB4taOlbaic (Mátrix-logika: 22:30,
Megértés: 27, Teilhard de Chardin ómega pontja: 30, Öntudat: 31:20, Sartre-i
semmizés: 33:10, Párbeszéd: 36:00, Pont, mint Sartre-i projet: 39)
[19] Tudom, hogy ezek a szavak sértés
érzését kelthetik egyes olvasókban. Kérem, hogy törekedjen a Bohm-féle
párbeszéd-gyakorlatának kialakítására, vagy Sartre és Descartes tiszta
’cogito’-élményére, vagy csak egyszerűen előítélet-menteségre, vagy még
egyszerűbben Krisztus-követésére. És ne folytassa az olvasást.
[20] A tudat forradalma,
Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999, 71., 73. 80. old.
[21] Sartre, 63-64.
[22] http://www.kia.hu/konyvtar/szemle/487.htm , Malecz Attila ismertetése
(Ökotáj, 25/26. sz. 2000. 49. p.)
[23] A tudat forradalma, 67., 74.,
89.
[24] Sartre, Lét és Semmi
[25] Ez az új vallás, ez az új rítus
[26] céltalanul, Bohm-Sartre-féléket,
ahogy Szegeden ez megtörtént
[27]
Nikosz Kazantzakisz, Zorbász, a görög