Henry Stappnek a
heisenbergi kvantumuniverzumról alkotott idealisztikus felfogása arra késztet,
hogy ne higgyünk egy „anyagszerű " világegyetemben. Léteznek azonban olyan
elméletek is, amelyek nem követelik meg tőlünk ezt az áldozatot. Egy olyan
egységesítő elmélet is lehet, amelyben a fizikai világ lényegileg anyagszerű
marad. Egy ilyen elméletben mind a tudat, mind az élet a világegyetem folytonos
fejlődéséből ered. Azok az elméletek,
amelyek a fejlődést tekintik a tudományközi egységesítés kulcsának, arra a
lépten-nyomon tapasztalható jelenségre hivatkoznak, hogy az idők folyamán a
természet egyre bonyolultabb formákat épít fel. A fejlődés folyamatai
sorozatosak és folytonosak, bár lehetnek ugrásszerűek
és nemlineárisak is. Az elemi részecskék atomokká, az atomok molekulákká, a
molekulák pedig kristályokká állnak össze. A molekulákból azután
óriásmolekulák, majd ezekből még bonyolultabb, az élettel kapcsolatos sejtszerű
szerkezetek épülnek fel, végül a sejtekből
soksejtű szervezetek, ezekből pedig társadalmi és ökológiai rendszerek
képződnek. Nem szükségszerű és valójában nem is ésszerű, hogy ez az összes
szerveződési folyamat eleve különböző törvényeknek engedelmeskedjék. Ugyanazok
az alaptörvények - mintegy a természet algoritmusaként - megteremthetik azt a
kölcsönhatási dinamikát, amelynek alapján kibontakozik a természet
bonyolultsága a részecskék szintjétől egészen az élő szervezetekig.
Ezek lennének a fejlődés alapvető törvényei, amelyek a természet összes
tartományában érvényesülnek, és ezeket a tudományosan átfogó elméleteket
lehetne tekinteni a fejlődés általános elméleteinek. A legutóbbi néhány
évtizedig olyan filozófusok alkották meg a fejlődés általános elméleteit, akik
a tudományos ismereteik hiányát filozófiai ötletekkel pótolták. De a
gondolkodás történetében fontos mérföldkövek maradnak, gyengéik ellenére is,
például a következő könyvek: Henri Bergson: Teremtő fejlődés, Herbert
Spencer: Alapelvek, Sámuel Alexander: Tér, idő és istenség, Teilhard
deChardin: Az emberi jelenség és Alfred North Whitehead: Folyamat és
valóság. Nemrég azonban már olyan elképzelések és elméletek láttak napvilágot,
amelyek a filozófiai gondolkodásbirodalmából a tudományos kutatások szintjére
emelték a fejlődés általános jelenségét. Az egységesítési elméletnek ezt a
változatát Ilya Prigogine-nak a visszafordíthatatlan folyamatok
termodinamikájáról szóló műve képviseli. Ilya Prigogine (ejtsd: prigozsin)
orosz származású belga fizikokémikus az elsők között jött rá, hogy a fejlődési
folyamatok tanulmányozásának egységesítő szerepe lehet. Kijelentette, hogy
egy élő rendszer nem óramű, amelynek működése a részek közötti egyszerű ok-okozati viszonyokkal
magyarázható; egy szervezetben minden szerv és folyamat az egésznek a
függvénye. Hasonló megközelítési módra van szükség a társadalomtudományban
is. A termodinamikailag nyitott rendszerek visszafordíthatatlan
fejlődésének elmélete pedig nemcsak a fizikai kémiára, hanem a biológiai
rendszerekre, sőt az emberi rendszerekre is alkalmazható. Ahhoz, hogy megértsük
ennek az elméletnek a szépségét, emlékezzünk vissza, hogy a klasszikus
termodinamika azzal foglalkozik: miként alakul egy zárt rendszerben
a szabad energia hőveszteséggé, vagyis hogy alakul ki termodinamikai egyensúly
a rend felbomlása következtében. A 19. századi fizikában ezt a gondolatmenetet
addig vitték, hogy megjósolták az egész világegyetem kihűlését (ez a hőhalálelmélet).
De a 20. század első fele óta a kutatók újmegközelítési módokat kerestek. Lars Onsager
holland fizikus 1931. évi tanulmánya (Reciprokkapcsolatok a
visszafordíthatatlan folyamatokban) olyan folyamatokra hívta fel a figyelmet,
amelyek a termodinamikai egyensúlyból inkább kibillentik, mintsem az egyensúly
felé tolják az egyes rendszereket. Ekkor, 1947-ben, Prigogine, doktori
értekezésének témájaként, az egyensúlytól távol
eső rendszerek viselkedését választotta, az 1960-as évek elején pedig
Aharon Katchalsky izraeli fizikus és P. F. Curran a nem
egyensúlyi termodinamika új tudományának matematikai alapjait dolgozta ki.
Ezek a kutatók kimutatták, hogy ha zárt rendszerekben a fokozatos változásokat
figyeljük, a klasszikus termodinamika nem kerül ellentétbe a valódi
világrendszereivel. A valós világot olyan nem egyensúlyi rendszerek
népesítik be, amelyek nemlineárisan fejlődnek, és nyitottak a
környezetükből áramló szabad energia irányában. Negatíventrópiát (szabad
energiát, vagyis rendezettséget) fogadnak be környezetükből, és entrópiát
(felhasznált energiát, vagyis rendezetlenséget) bocsátanak ki, illetve „szórnak
szét". Az ilyen rendszerek alapvető fontosságúak az élet számára; amint Schrödinger
a század közepén megjegyezte, „az élet negatív entrópiával táplálkozik".
Miután a termodinamikai egyensúlytól távol eső nyílt rendszerek
munkavégzés közben entrópiát bocsátanak ki, Prigogine disszipatív (kb.:
hőleadó) rendszereknek (illetve szerkezeteknek) nevezte őket. Az ilyen
rendszerek lehetnek állandó állapotban (amikor a környezetükből felvett
negentrópia [negatív entrópia] pontosan kiegyenlíti a bennük termelt
entrópiát), de növekedhetnek és bonyolultabbá is változhatnak (ha negentrópia -
felvételük meghaladja a rendszerekben a visszafordíthatatlan folyamatok által
termelt entrópia mennyiségét). A hő-leadó (disszipatív) rendszerek működése csak akkor „jár
le", ha az általuk felvett szabad energia nem fedezi a belső entrópia
termelést. A hőleadó (disszipatív) rendszerek dinamikája lehetővé teszi, hogy
megértsük a természet egyre bonyolultabb fejlődését. A bonyolódási folyamat
akkor indul meg, amikor a rendszerben vagy környezetében egy kritikus ingadozás
megzavar egy távolról sem egyensúlyi állapotú rendszert. A bizonytalanná
vált rendszer vagy kialakít magának egy új dinamikus egyensúlyt
negentrópia-felvétele és saját entrópiatermelése között, vagy kaotikus
állapotba kerül, ami a rendszerátalakulásához - vagy ha nem, akkor felbomlásához
vezet. Ha a disszipatív rendszernek sikerül a dinamikus egyensúly
újabb állapotát megtalálnia, akkor nagy a statisztikai valószínűsége, hogy
ebben az állapotban fokozottabb lesz a szerkesztettség és a bonyolultság,
mint a korábbi megzavart állapotban. Ez annyit jelent, hogy a disszipatív
rendszerek népes csoportjában a véletlenszerű - különféle ingadozások által
kiváltott - bizonytalanságok még messzebb lökik a termodinamikai egyensúly
semleges helyzetéből a rendszereket egy olyan nem állandó dinamikai
egyensúly felé, ahol megjelenhet az élet - sőt talán az értelem is. A
zavarok, a kritikus hullámzások véletlen összjátéka és a korábbi
rendszerállapot megingását követő átalakulás
- ezek azok a kulcselemek, amelyek meghatározzák Prigogine egyesített
elméletének „kettéágazó" dinamikáját. Ez a dinamika uralja a rendszereket
a megfigyelés mindentartományában: a fizikában, a kémiában, a biológiában, az
ökológiában, de még a társadalomban is.
Szeged, 2011