„A ló nem
akarná a kocsit húzni a harcban"
Nehezen adnék igazat Thraszümakhosznak, főleg Glaukonnak, de Szókratész
„igazsága" sem tetszik. És nem csak azért nem, mert ha lett volna, akkor
valószínűleg idomította volna és nem a suttogó módszerével, a lovát. Szerinte a
lónak az a dolga, hogy húzza az ekét és a harci kocsit. Talán Nietzsche a
szókratészi lovat sajnálta meg és hallgatott el. Azt a lényt, ami betölti
rendeltetésszerű, természet adta képességeinek megfelelően a szerepét, az
emberi világban. Mint bármelyikünk.
Ami pozitív, a 348/b, hogy nincs bíró, aki megmondaná önmagában, hogy mi
mit ér, hanem érvelés, diszkurzív meggyőzés van. Legalábbis annak látszata.
Ami nem, hogy
ezzel a módszerrel az általa eleve tudottnak gondolt dolgokról, bármiféle
lehetséges egyeztetés nélküli, irányított beszélgetést folytat Szókratész, hogy
a másik fél az őáltala mondottakat kénytelen legyen elfogadni, illetve kénytelen
legyen elhallgatni. Nem a saját érdekét, hanem az igazságot, a már biztos
tudást képviseli az érvelésével. Szókratész számára az életét élő ember egy
kész metafizikai egész, akinek nincs más dolga, csak valahogyan közösségben,
államban élni. És ez a „valahogyan" számára a kérdés, ahogy visszatartja
Thraszümakhoszt – mondván „Vagy azt hiszed, holmi semmiséget próbáltál
meghatározni, nem pedig egy egész életvitelt, melyhez, ha tartja magát az
ember, a lehető legeredményesebb életet éli?" 344, d-e
Sartre-ral,
Dewey-val, Rortyval szemben az 'én' nem önfelépítés eredménye egy egész életen
át tartó tanulás illetve változás során a halálig, hanem Szókratész[1] számára metafizikai valóságban
adottak a képességek, a lélek egész és változatlan, és annak megfelelően kell
betölteni a helyünket a társadalomban, az államban.
Ez a szigorúság
akkor is fennáll, ha analógiában az embert különböző erősségű képességeinek
összetettjeként nézzük, és a vélt legerősebbet választva, következetesen,
aszerint éljük le az egész életünket.
Mi ez a
semmiség?
Ez a semmiség
az igazságosságnak, a vezetők kompetenciájának, az erősek érdekének, és a
boldogságnak a kérdésköre.
Thraszümakhosz
nagyon pragmatikusan fogalmazza (338.d) meg a jognak, a törvények
kialakulásának okát és célját. A mai napig érvényes, amit mond, ezt bárki
beláthatta, ha volt már dolga bíróságon. Aki a hatalomhoz jut, annak az lesz az
érdeke, hogy ott is maradjon. Függetlenül attól, hogy hogyan jutott oda,
onnantól kezdve mindenkinek az a dolga, hogy engedelmeskedjen. Főleg, ha
önszántából indult el azon az úton, amelyik a hatalomhoz vezette. A hatalom
akarása igazságtalanság. Aki igaz, az nem akarja a hatalmat, de
rákényszeríthetik, hogy felvállalja. Ez az ókori görög erényfelfogással
összefügg, miszerint ha valaki tudja a jó utat, akkor kötelessége a magányából
(idiotizmusából) a közösség elé lépni, és mindenkit rávezetni a helyes útra. A
hiba ebben a felfogásban ott lehet, amit Szókratész is megérint, hogy
Thraszümakhosz vezetői csak vélik, hogy jó törvényt hoznak (amelyik a saját
(erősebb) érdeküket szolgálja). Itt mutatkozik meg, választódik szét a valódi
és az ideális világ. (340.b)
A
tévedhetetlenség hiánya az életben és az igazságosság fogalma tisztázása
igényének összeférhetetlensége. Az igazságosság addig lehet a tévedhető ember
gondolatainak tárgya, ameddig kizárólag a saját életének irányítására
vonatkozik. Az, hogy ővele szemben mi az igazságos, már nem tudhatja, mert nem tudhat
mindent, nem ismerhet minden szempontot. És talán nincs is ilyen
szempont-teljesség, amelynek birtokában másra vonatkoztatva, mint önmagunkra,
lehetne igazságról-igazságtalanságról beszélni. Szókratész nem azért beszél az
igazságosságról, abban a korban, mert biztos volt bármiben is, hanem
mert nem beszéltek eleget az igazságosság természetéről.
„Ha
elmulasztjuk, vagy túlságosan hamar elvetjük az igazságosság természetére és
értékeire vonatkozó politikai vitát, annak súlyos belviszály és vérveszteség lehet
a következménye. Az erő vagy erőszak (327 c) és a meggyőzés vagy belátás (327
c, 328 b) ellentétének megjelenítése a keretelbeszélésben hasonlóképp
visszautal a véres polgárháborúra, s ugyanakkor előrevetíti a dialógus
későbbiekben kibomló egyik legfőbb témáját: az erőszak és az ész szerepét és
viszonyát az emberi interakciókban és a társadalom működtetésében." [2]
Ma is aktuális.
Ami a
változáshoz, az egyéni fejlődéshez elvezethet az az, hogy amikor a lelkünk
képességei közül választunk egyet, vélten a legerősebbet, akkor mi is
tévedhetünk. Vagyis nincs kész egész lélek, és ember, akinek meghatározható
dolga van a közösségben. Amiért felelősek lehetünk, az csak a saját
fejlődésünk.
Szókratész számára adott a phüszisz, a természet törvénye, és adott az
emberi világ törvénye a nomosz is. Ezek kapcsolatban vannak egymással, de a
phüszisz nem megismerhető. Az örök, a kozmikus és a természeti rend törvénye,
és igazságos. Halvány lenyomata annak a nomosz, az írott és változó társadalmi
törvény, a jog, amely önkényes rendet testesít meg.
Ami az ideák világában tökéletes és igazságos törvény, az a földi,
tapasztalati világban csak nomosz, csak önkényes jog.
Az igazságtalanság az államban az, amikor valaki olyan válik vezetővé, aki
nem kényszerből, az erényesség kényszeréből lesz az, mert a bölcs nem viselheti
el, hogy nem bölcs irányítsa az életét. Amikor a mesterek olyanba kontárkodnak,
amihez nem értenek. Később, az Államban kifejti Platón a hármas felépítést,
amelynek a lélekben is megtalálható a felosztása. Ha a lélekben nem a
természete szerinti rész lesz a vezető, akkor igazságtalanná válik az ember.
Nem érdemes élnie sem, mert nem tudja elérni a dolgát, nem tud cselekedni sem.
A legrosszabb társadalomban is egyetértés kell, hogy legyen, különben nem
érnének el semmit, szétesne a közösség, és más erősebb állam leigázná őket,
igazságosan.
Az igazságtalanság tehát az, amikor a részek (akár a lélek akár az állam)
nem a phüszisz szerint működnek, hanem belekontárkodnak egymás dolgába.
Előnyös tehát az igazságosság, mert akkor tud cselekedni az ember, akkor
tud működni az állam, akkor marad életképes, egyáltalán boldogság-képes.
Ha beteg a test vagy az állam, amikor igazságtalanul működik, amikor is
olyan vezető van, aki természetének nem megfelelő helyen van, akkor
cselekvésképtelenné válik mind a test mind az állam, a közösség, meghasonlik és
szétesik, vagyis nagyon káros, haszontalan.
Glaukon a
második könyv elején ismét felveti Thraszümakhosz tézisét, miszerint az
igazságosság az erősebb hasznának az érdeke, de ezt olyan tökéletesen írja le,
hogy azzal keresztre feszíti Jézust, öngyilkosságba kergeti József Attilát
(miért legyek tisztességes …), lehetne folytatni Sartre félreértésével stb. a
sort.
Glaukon
kifejti, hogy háromféle jó van: van, ami önmagáért az, van, ami a
következményeiért, és van, ami mindkettőért. A kérdés, hogy az igazságosság
melyik? Szókratész szerint a legszebbik, a mindkettő, míg Glaukon szerint kínos
út vezet oda, és kényszerből követi az ember, vagyis ami csak a
következményeiért az. Ha a következmények nem tartanának vissza, akkor
egyáltalán nem lenne az ember igazságos. Bár nagyon negatív ez a következtetése
Glaukonnak, elgondolkodtató, hogy Gügész gyűrűjével én magam mit kezdenék.
A gyűrűt
forgathatom, lehetek igazságos és igazságtalan. Ha az észhasználatomat
felfüggesztem, ha láthatatlanná teszem magam a magam számára, ha nem
reflektálok a dolgaimra, a tetteimre, akkor akár következmények nélküli lesz az
önmagammal szembeni igazságtalanságom? Azt láttuk, hogy cselekedni csak akkor
tud az ember és az állam hatékonyan, ha igazságban van magával. Akkor tudja a
saját hasznára az érdekeit képviselni és megvalósítani, az képes a cselekvésre,
ha igaz. Ergo nincs igazából választása annak az embernek, aki egyszer magához
tért. Ahogy Rorty írja, átmenetileg visszaléphetünk a rutinok világába, de
mindannyiszor újra felül kell írnunk a környezetünkről alkotott képünket, hogy
tágítsuk a képzelőerőnket, hogy alkalmasak legyünk a bárkivel való közösségre,
aki épp szembejön. [3]
Nem hiszem,
hogy az igazságtalanság elkövetése volna a számomra a szabadság jele, mint
ahogy ezt a 344. c-ben írja a monológjában Thraszümakhosz. Ebben az okfejtésben
is annak a következményét látjuk, hogy az embert kész egésznek fogták fel. A mi
számunkra már a szabadság nem az igazságos és igazságtalan közötti választás
lehetősége. Bár, ha az analógia szerint az embert is olyan egésznek tekintjük,
ahol a vezető rész lehet, hogy nem alkalmas a vezetésre, ergo választhattam
azt, hogy nem az vagyok, akinek lennem kellene a phüszisz által ideálisan
meghatározva, és mivel térben és időben élünk, ezért ezzel a választásommal egy
olyan helyen vagyok, ahol másnak kellene lennie, vagyis egy lavinát indítok el,
bizony ez az ősbűn. Az áteredő bűn, a szabadság bűne, következménye. Hamvas
Béla a Karneváljában írja le ezt a kisiklást, kizökkenést. Amikor az emberek
egymás életét élik, senki sem boldog, de mindenki látja, hogy a másik helyében
tökéletesen az lenne, a helyén volna. Ez a szabadság. Felelősek vagyunk minden
választásunkban a másik emberért is. Az egész emberiségért. Ahogy Sartre mondja
(Exisztencializmus).
2012
Szeged
[1] Természetesen Platón Államának
Szókratészéről van szó a továbbiakban is.
[2] Mogyoródi Emese: Az üzletember és
az igazságosság: Platón a társadalmi szolidaritásról Lábjegyzetek Platónhoz,
Igazságosság
[3] Rorty: Etika – egyetemes
kötelességek nélkül, In: Filozófia és társadalmi remény, 2008