Az élet szövete új fogalmi keretet kínál az élet tudományos
megértéséhez.
Fordította Brutyó Endre, 2007
A kor problémái nem oldhatók meg a problémák
rendszerén belül.
(Az én problémám az volt, hogy nem
lehet röviden összefoglalni, egyrészt mert annyi tényadatot tartalmaz ez a mű,
másrészt pedig mert annyira érdekes és fontos.)
(vö.
Változás,
Watzlawick-Weakland-Fisch,
1974, Ford:
Pap Mária,
1990,
Gondolat)
A probléma:
Olyan kérdésekkel, problémákkal
találja magát szemben a kor embere, amelyek vizsgálata közben rájött, hogy
külön-külön nem oldhatók meg. Összefüggnek egymással, jobban, mint azt első
látásra gondolta volna bárki.
Az eddigi szemléletmód, az eddigi
felfogás kevésnek, hibásnak bizonyult.
A részproblémák megoldása közben
kialakulni látszott egy új nyelv. Ez kellett ahhoz, hogy megérthessük ezt az
összetettséget: az élő rendszerek, az organizmusok, ezek társulásainak,
részeinek illetve az ökoszisztémának a mibenlétét. Nincs többé lehetőség arra,
hogy karteziánus, mechanisztikus módra szétválasszuk a tudatot és az
anyagot.
Hogy a problémáinkat megoldjuk, a
környezetünkhöz (emberek, természet) való viszonyunkat is meg kell változtatni,
melynek következtében meg fog változni a magatartásunk is mindazon
tevékenységünkben, amelyek az egészséggel, az üzleti élettel, az oktatási
rendszerrel, más társadalmi és politikai intézménnyel kapcsolatban szükségesek.
Amint a növények, állatok,
mikroorganizmusok természeti közösségeket alkotnak, amely rendszerek
fenntartható közösségek, éppúgy megtanulhatjuk, hogy mi, emberek, hogyan
építsük fel a fenntartható közösségeinket, ha életben akarunk maradni a Földön.
Rá kellett jönnünk, hogy részei vagyunk a földi életnek, bioszférának, nem
pedig birtokosai. Ökológiai lábnyomunk nem lehet akkora, hogy nyomunkban csak a
pusztulás maradjon.
Egy új etikát, az ökoetikát
szükséges alkalmaznunk, hogy az emberi közösségeink fenntartható közösségek
legyenek.
Lássuk hát, hogy Fritjof Capra új
szintézisét milyen elemekből építette föl. Mindenekelőtt szeretném személyes
véleményemet is kifejezni, ezt a könyvet részévé tenném projekt módszerben
feldogozandó a felsőbb osztályosoknak, de már a környezetismereti órákon is
volna mit tanítani belőle-általa.
A probléma keletkezéstörténete,
fogalmi és kronológiai bevezetés:
A probléma alapvetése már a
nyugati bölcselet bölcsőjénél megtörtént, mikor a szubsztanciát
megkülönböztették a formától. (A szubsztanciát a mi fogalmaink szerint
anyagnak, szerkezetnek (ez nem a szerveződés!!) vagy a mérhető mennyiségnek
nevezzük. (Tudjuk, hogy Galilei kiűzte a tudományos gondolkodásból a minőség
kategóriáját. E itt és most éppen azért érdekes, mert Prigogine éppen az ilyen
irányú kutatásai közben érezte meg a nagy összefüggést.) A formát pedig
mintázatnak, rendnek vagy minőségnek hívjuk.) Pontosabban akkor, amikor
a „Milyen a mintázata?” kérdés helyett inkább a „Miből készült? Mi az alapvető
összetevője?” kérdéssel foglalkoztak inkább.
Az anyag végső, oszthatatlan,
atomi összetevőjére kérdeztek rá: föld, víz, levegő, tűz. Majd a tényleges
atomok és azok felépítő részei.
A biológiában is eljutottak a
közös elemig, a sejtig, majd azok a molekulákig. Itt aztán megálltak. A
molekuláris biológia mindenre választ tudott (vélt tudni) adni. De a válaszai
csak a hogyanra feleltek, arra nem, hogy miért van inkább élet, mint nincs?
De mindvégig kutatták a
mintázatot, a minőséget is, csak nem vált népszerűen divatossá: Pitagorász, az
alkimisták, a romantikusok stb. A karteziánus tudományfelfogás ezt a kérdést
elhalványította. A rendszerszemlélet hozta ismét előtérbe, fölismerték, hogy
lényeges az élet megértéséhez.
Az új felfogás
keletkezéstörténete, fogalmi bevezetés:
A 20-as években három területen
az organizmikus biológiában, a Gestalt pszichológiában és az ökológiában
alakult ki a rendszerelmélet.
:. Mind a három területen vissza
nem redukálható integrált egészeket, élő rendszereket fedeztek fel, amelyek tulajdonságai
nem voltak magyarázhatóak a részek tulajdonságaiból. Ezek az élő rendszerek
magukban foglalják az egyedi organizmusokat, azok részeit, illetve
társulásaikat, az organizmusok közösségeit, nem csak az egyedi élőlények
szintjén, hanem társadalmi szinten illetve az ökoszisztémák szintjén is.
Nagy távolságot hidalnak át az élő rendszerek. A rendszerekben való gondolkodás
nem kötődi egy tudományhoz sem, annak tárgya felöleli az összesét, illetve
bármely tudomány tárgya válhat tárgyává. Ez a tudomány egésze
interdiszciplináris vagy “transzdiszciplináris” természetű.
Az élő szervezet formája,
minősége, alakja több, mint a részeinek összeadása. Egy új, megjelenő
tulajdonságot lehet találni ezekben. A rendszergondolkodók első nemzedéke
megtapasztalta, hogy “az egész több mint a részek összege”.
A kérdés csak az, hogy hogyan,
milyen értelemben több az egész a részek összességénél? A mechanisztikus
gondolkodók (karteziánusok) azt mondták: “Az egész nem több mint a részek
összege. Minden biológiai jelenség megmagyarázható, redukálható a fizika és a
vegytan törvényeire.”
A vitalisták ezzel vitatkozva
azt állították, hogy kell lennie egy entitásnak, amely nem fizikai természetű,
de a részekhez hozzáadódik. Egy nem fizikai lényeget – életerőt vagy teret kell
hozzátenni a fizikai és vegyi törvényszerűségekhez.
Harmadik útként jött létre az organizmikus
biológia iskolája. A két nézet között állt, miszerint élet megértéséhez a
fizikai és vegyi törvényekhez (a redukcionalizmushoz) hozzá kell tenni – nem új
lényeget, vagy entitást, de az élő rendszerek “szervező viszonyait,
kapcsolatait” (organizáló viszonyait). Ez fontos, mert ebből tud továbblépni a
rendszerszemlélet.
A rendszerelmélet eme lényeges
elemét az organizmikus biológusok fogalmazták meg először. Tehát az élő
rendszerek lényeges tulajdonságai „csak” az egész tulajdonságai, azok nem
következnek a részek tulajdonságaiból, azok összességéből, azokkal egyetlen
rész sem rendelkezik. Ezek az új tulajdonságok a részek közötti kapcsolatokból
és az összefüggésekből jönnek létre. Ha az egészet analizáljuk, részeire
bontjuk, akkor ezeket alényeges új, megjelenő tulajdonságokat veszítjük el.
akár fizikai, akár elméleti vonatkozásban szétszedjük a rendszert elkülönített
elemekre. Minden rendszerben megkülönböztethetünk egyedi részeket. Ezek nem
különíthetők el akkor, ha az egész természetére kérdezünk rá. Az egész mindig
különbözik a részek puszta összegétől.
Az ökológia új tudománya a
húszas években ehhez hozzátette a tápláléklánc, táplálék-kapcsolatok vizsgálata
során kialakított fogalmát, a hálózatot (network). Az ökológiai közösségek a
táplálkozás révén összekapcsolt szervezetek. Az ökológusok megfogalmazták a
tápláléklánc és a táplálékkörök, majd a táplálékszövedék, -hálózat (web)
fogalmát.
Ez nem új gondolat, az élet
hálózata, szövete. De ez nem a tudományos gondolkodáshoz (Galilei-Descartes)
vezető úton merült fel soha. A költők, bölcselők és a misztikusok minden egység
élményének kifejezésére, a nagy élet-összefüggések megértésére használták.
A hálózat fogalma egyre inkább
előtérbe került az ökológiában. A rendszerelmélettel foglalkozók a hálózat
modelljét minden rendszerben (szervezetek, sejtek rendszerei, etc) elkezdték
alkalmazni. Bárhova nézünk az életben, hálózatokat látunk.
A rendszerszemlélet másik
tulajdonsága az volt, hogy a részről az egész felé, a tárgyakról (objektum)
a kapcsolatokra (viszony) irányította a vizsgálódó tekintetet.
Az előbbieket meg lehet mérni, az
utóbbiakat nem, csak fel lehet térképezni. Megint csak azt kell mondani, hogy
ez nem a Galilei-Descartes-féle tudományos gondolkodásmód, ezért idegen sőt
elutasítandó is a nyugati ember számára.
A kölcsönhatásokat nem lehet
lemérni, azokat csak föltérképezni lehet. Itt az újabb eltolódás: a méréstől a
térképezésig.
A kapcsolatokat föltérképezése során olyan alakzatokat
találunk, amelyek ismétlődnek (fraktálok). A szubsztancia helyett a forma
ez, a mintázat, ez minőség, nem pedig mennyiség, nem a tartalom. Ezt a
térképviszonyokat (mindmap) vizsgálja a rendszerelmélet. A rendszer-gondolkodás
elmozdulást jelent a mennyiségtől a minőség felé.
Analógiásan ezt átvihetjük
felfelé, vagyis az organizmusokat összetevő szervek közötti viszonyok mellett,
az összetett rendszerek, organizmusok egymás-közötti, majd még tovább: a
rendszerek és az azokat körülvevő, magába ölelő nagyobb rendszerek közötti
kapcsolatot is vizsgálják. Szövedéknek (context) nevezzük a rendszerek és
környezetük kapcsolatát. A context szó a latin contexere szóból származik
(összeszövődik). A rendszerben való gondolkodás a szövedékben való
(contextuális) gondolkodás.
A kontextuális, rendszerben való
gondolkodás során az egy-egy állapotról kiderül, hogy egy folyamat
materializálódása, vagyis mindig változik, egy folyamat része. Aki
rendszerszemléletűen akar gondolkodni, annak figyelembe kell vennie, hogy
minden folyamat.
TEHÁT:
A rendszerelmélet szövedékekben
(hálózatban, összefüggésekben) és folyamatokban gondolkodik.
A rendszerelméletekhez még
hiányzik két fogalom. Ezeket a negyvenes években fogalmazták meg. Az egyik az,
hogy nyitott rendszer, a másik pedig a visszacsatolás.
Az elsőt Bertalanffy az általános
rendszerelméletében, a másikat a kibernetikusok fogalmazták meg.
Ezekre még szükség volt az élő
szervezetek, rendszerek leírásához. De a matematikai háttér még mindig
hiányzott.
Ludwig von Bertalanffy
osztrák biológus a tudomány mechanikus alapjait egy holisztikus nézettel akarta
felváltani. Organizmikus biológusként kezdte. Bertalanffy célja az volt, hogy
megalkossa a “teljesség általános tudományát”. Megalkotta a “nyitott
rendszer” fogalmát. A fizikai rendszerek zártak, a termodinamika első és
második törvénye érvényesül. De mi van a biológiai rendszerekkel? Mi van a
fejlődéselmélettel? Darwinnal? Az élő rendszerek viszont nyitott rendszerek. A
nyitottság nem információ nyitottságot, hanem energia-anyag nyitottságot
jelent. Szükséges, hogy a környezetükből állandóan anyag és energia áramoljon
beléjük.
A nyitott rendszerek egy
egyensúlytól (kiegyenlített termodinamikai állapot) távoli, oszcilláló
állapotban tartják fönn magukat. Az állandó anyag-energiai áramlás és változás
jellemzi őket. Ez dinamikus helyzet illetve, azaz állapot.
(Fliessgleichgewicht, folyó egyensúly, steady state, flowing balance) A nyitott
rendszerek nem írhatók le a klasszikus termodinamika alapján. Meg kell alkotni a
nyitott rendszerek termodinamikáját. Ezt Bertalanffy nem tudta megalkotni,
mert még hiányzott a matematikai apparátus. Harminc évvel később Ilya
Prigogine érdeme, hogy ez megoldódott. Ő már fel tudta használni a közben
megfogalmazott komplexitás (összetettség) matematikáját.
A visszacsatolást, a kibernetikát
(cyber=kormányos) egy interdiszciplináris csoport (katonai célokra,
természetesen, éljen az ökoetika!) öntötte alakba. A csoport tagjai: Neumann
János, Wiener Norbert (ő kevésbé volt milicianista) matematikusok, Warren
McCulloch, neurológus, Gregory Bateson és Margeret Mead, társadalomtudósok
A kibernetika tudott
továbblépni az organizmikus biológia és az általános rendszerelmélet után. Új
fogalmai: szerveződési mintázatok. a kommunikációs hálózatok. Új
kutatási területei: a visszacsatolási folyamatok, a hurkok, az önszabályozás,
az önszerveződés.
„A visszacsatolás fogalma,
a kibernetika legnagyobb teljesítménye, szorosan kapcsolódik a hálózati
szerkezethez. Egy hálózatban körök és zárt hurkok vannak, s ezekből
visszacsatolási hurkok jöhetnek létre. visszacsatolási hurok körkörösen
elrendezett, okszerűen kapcsolódó elemekből áll, amelyben egy kezdeti ok
továbbterjed, minden elem hatással van a következőre, majd az utolsó
visszacsatolódik a kör első elemére.
A kibernetikus kétféle
visszacsatolást különböztet meg: önellensúlyozó vagy negatív és önerősítő vagy
pozitív visszacsatolást. A másodikra példa valaminek az elszabadulása, vagy a
hibás kör (circulus vitiosus) kialakulása, amelyben a kezdeti hatás egyre
inkább fokozódik.
Miután létezik visszacsatolás
van önszabályozás; és végül önszerveződés is. Például egy közösség képes
szabályozni önmagát, tanulhat a hibáiból, miután a hibák áthaladnak a hurkokon
és visszatérnek. Ezen visszacsatolások révén a közösségnek intelligenciája,
saját tanulási képessége van.
Így a hálózatok, a visszacsatolás
és az önszerveződés egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmak. Az élő szervezetek
önszerveződésre képes hálózatok.”
Innentől kezdve alkalmazni
kezdték a rendszerszemléletet. Új területek indultak az ötvenes hatvanas
években: rendszermérnökség, rendszeranalitika, elemezés, rendszerdinamika,
rendszerszervezés, stratégiai gondolkodás stb. Sajnos a molekuláris
biológiában elért eredmények teljesen a háttérbe szorították a
rendszerszemléletet, nem voltak új eredményei, nem volt hatással az élet- és a
társadalomtudományokra ebben az időben.
Ismét előre és erőre tört a
mechanisztikus személet, a kaotikus inga visszacsapott.
Újabb redukcionizmus: a genetikus
kód felfedezése, a DNS kettős csigaszerkezete felfedezése, minden biológiai
működés megmagyarázható a molekulák szerkezetével és működésével.
Már a hetvenes éveknél járunk, a
rendszerszemlélet tévút, zsákutca, semmilyen komoly eredményt nem tudtak
letenni az asztalra. Persze, hogy nem, mivel a matematikai apparátus, a
nem-lineáris egyenletek még hiányoztak.
A nyitott rendszereket leírni
képes matematikai egyenletek nem lehettek lineárisak. Az új matematikának
jellemzője, hogy nem-lineáris. A nem-lineáris egyenleteket nagyon nehéz
megoldani, ezért várni kellet a számítógépek alkalmazásáig velük. Az élő
szervezetek összetettségének leírására a felfedezett új matematikai modellek
képesek voltak, alkalmazásukkal megfelelő modelleket tudtak felépíteni..
A legegyszerűbb élő rendszer, a
baktériumsejt működése is annyira bonyolult, hogy csak ezzel a matematikai
eszközzel írható le. A sok ezer összefüggő kémiai folyamat roppant összetett
hálózata a baktérium sejt. Ezek az új elméletek, módszerek: például a káoszelmélet
és a fraktálgeometria.
Az örvények, forgók keletkeznek,
a turbulenciák leírása, az összetett mozgás már csak nemlineáris egyenletekkel
írható le. Ez a mozgás
már közelít a kaotikushoz.
Mivel ezeket a folyamatokat
nem-lineáris egyenletekkel lehet csak leírni, a számítógépek használata előtt
ezeket csak úgy közelítették meg, hogy redukálták lineáris egyenletekre,
amennyire csak tudták. Várni kellett a hetvenes évekig.
A kaotikusnak látszó jelenségek
mögött egy új rend, a káosz rendje rajzolódott ki. Már képesek voltak leírni
ezeket a folyamatokat matematikailag.
A nyitott rendszerű, összetett
élő szervezetek hálózatának matematikai leírására is a nemlineáris egyenletek
alkalmasak. „Ha ezeket az új módszerekkel megoldjuk, az eredmény nem egy képlet
lesz, hanem egy vizuális alak, a számítógéppel rajzolt mintázat. Így az új
matematika a mintázatok, a kölcsönhatások matematikája. Ennek példái az
úgynevezett attraktorok”.
A nyitott rendszerek leírására
született új elméleteknek mindig volt négy fő jellemvonása, vagyis a nyitott
rendszerekben mindig megtalálható:
1. az egyensúlyi állapottól
távoliak;
2. önszerveződőek; a
viselkedés új szerkezetei spontán keletkeznek,
3. visszacsatolási hurkokkal
rendelkeznek,
4. csak nemlineáris
egyenletekkel fejezhetők ki.
Capra új szintézist alkotott,
amely az életre vonatkozó elképzeléseken alapult. Amelyeket eddig tárgyaltunk.
A szintézise két fő megközelítés
szintézise, ahogy írja: „az élő rendszerek átfogó elméletének a kulcsa a
két megközelítés szintézisében rejlik: a mintázat (forma, alak, rend,
minőség) és a szerkezet (szubsztancia. anyag, mennyiség) szintézisében.”
A mintázatok (forma, rend,
minőség) jellege
folyamatosan jelen volt a gondolkodás történetében. A korai gondolkodók kölcsönhatásokat
az oki kapcsolatok lineáris alakzataként, a kibernetikusok a
visszacsatolást az oki kapcsolatok körkörös mintázataként azonosították;
míg a komplexitás új matematikája pedig a vizuális mintázatok
matematikája.
Ez pedig az a kérdés, amely a
rendszerelmélet központi kérdése.
De a mintázatok megértése mellett
a szerkezetet is meg kell érteni, az élet tudományos megértéséhez
az is kulcsfontosságú, de a két megközelítés integrációjához pontosan kell
meghatározni ezeket a fogalmakat.
Itt idézem Capra-t:
„Bármilyen élő vagy nem élő
rendszer szerveződésének a mintázata a rendszer lényeges jellemvonásait
meghatározó összetevők kölcsönhatásainak az alakzata (konfigurációja). Más
szavakkal: bizonyos viszonynak kell jelen lenni ahhoz, hogy fölismerjük
valaminek a szék, kerékpár vagy fa voltát. A kölcsönhatások ezen alakzata adja
a lényeges jellemvonások rendszerét. Ezt a “szerveződés mintázatának”
nevezem.” Majd folytatja:
„Egy rendszer szerkezete a mintázatok
fizikai megtestesülése. Míg a szervezet mintázatainak leírása a kölcsönhatások
elvont leírását foglalja magában, a szerkezet leírása a rendszer adott fizikai
összetevőit, alakját, vegyi összetételét stb. – adja meg.
Egy élő szervezetben szüntelen anyagáramlás
van jelen: növekedés, fejlődés, evolúció. Az élő szervezetek megértése
elválaszthatatlan az anyagcsere- és fejlődési folyamatok megértésétől.”
Ezek tisztázása után következik a
harmadik jellemzője az élő természetnek, ti az, hogy folyamat. Az
organikus rendszer szerveződési mintázatának folyamatos megtestesülésében
manifesztálódik az élet folyamata. Tehát a folyamat ismérve a mintázat és
szerkezet közötti kapcsolat.
Az élő szervezetekre vonatkozó
szintézis teljessé válik a szintézis folyamat-jellegével. A három ismérv,
jelleg kölcsönösen függnek egymástól. Mivel az élő rendszerek nyílt rendszerek,
ezért folyamatok, így a szerveződés, a mintázat, amely
manifesztálódik, megtestesül valamely szerkezetben, amelynek elemei élő
organizmusok, egy folyamat mintázata. „A szervezet mintázatát csak akkor lehet
fölismerni, ha az fizikai szerkezetben testesül meg, és az élő rendszerekben ez
a megtestesülés egy folyamat”. Ez a három ismérv, a mintázat, szerkezet és a
folyamat az élet jelenségének három különböző, de el nem választható távlata.
Ezek képezik Capra szintézisének kiterjedését.
Tehát három kérdésre adva választ
meghatározhatunk egy élő rendszert.
Milyen a szerkezete?
Milyen a szervezettségi
mintázata?
Milyen az (élet)folyamata?
Capra szintézise erre a három
kérdésre választ ad. A válaszai a következők.
Az élő rendszerek szerkezetét
Ilya Prigogine írta le. Prigogine szerint az élő rendszerek nyitottak,
képesek fönntartani az életfolyamatot nem-egyensúlyi körülmények között
is. Az élő szervezetet állandó metabolica, áramlás és
anyagcsere-változás jellemzi, amelyekben több ezernyi vegyi reakció vesz részt.
Ezzel szemen Prigogine szerint a
termodinamika zárt rendszerre, vagyis nem élő, hanem fizikai rendszerre
vonatkoztatva leírja, hogy vegyi és hőegyensúly csak akkor van, ha mindezen
folyamatok leálltak, az egyensúlyban lévő szervezet halott. Az
élet állapota az egyensúlytól távoli állapot, az élő szervezetek ebben az
állapotban tartják fenn magukat. Ez roppant stabil, bár különbözik az
egyensúlytól: a szerkezetek állandóak, fennmaradnak az állandó áramlás és az
összetevők változása ellenére.
Prigogine ezeket “disszipatív
szerkezeteknek” nevezte. Ez az elnevezés kifejezi a hangsúlyokat, hogy
kölcsönhatás van az egyik oldalon a szerkezet, a másikon az áramlás és változás
között (dissipare = széthányni, szétszórni, to dissipate = szétoszlatni).
De disszipatív rendszer van nem
élő is. A nem élő rendszerek egyszerűbbek. Tehát ha a disszipatív jellegre
vagyunk kíváncsiak, akkor ha láthatóvá akarjuk tenni a folyamatos áramlás és
szerkezeti állandóság egymás melletti létezését, könnyebb, ha egyszerű, nem
élő disszipatív rendszert keresünk. Nem élő disszipatív rendszer pl a
folyó víz örvénye. A kádban lefolyó vízé.
Annak ellenére, hogy egy darab
állandó sejt, atom nincs a rendszerben, a szerkezet viszonylagosan stabil,
állandó. Egy örvény. Ezt nevezi Prigogine disszipatív szerkezetnek. A sejt is
állandó szerkezet, bár az anyagok állandóan áramlanak benne. Anyagcsere
formájában. Akár a vízörvényben. Attól függetlenül, hogy maga a folyamat
mennyire bonyolult, a disszipatív szerkezetek hasonlóak egymásra.
És most következik a
paradigmaváltást, a káosz elméletet érintő pontja Capra összegző elméletének.
Ti. Prigogine-féle disszipatív szerkezetek azzal együtt, hogy az
egyensúlytól távoli állandó állapotban tartják fönn magukat, fejlődhetnek, evolválódhatnak
is. Előfordulhat, hogy ha az energia és az anyag áramlása növekszik (input,
mert nyitott rendszer), túlléphet instabilitási pontokon (káoszpont), és
nagyobb összetettségű új szerkezetek (magasabb rezgésű, mert az áramlás
gyorsabb) alakulhatnak ki, amelyek instabilitásai és ugrásai a pozitív
visszacsatolási hurkok által fölerősített ingadozások következményei. Ami a
kibernetikában pusztítónak tekintett erősítő “menekülési” visszacsatolás
a disszipatív szerkezetek elmélete szerint új rend és összetettség forrása
lehet.
Az élő rendszerben minden egyes
elemben benne van a rendszer minden eleme manifesztálódásának lehetősége,
illetve bármelyik lehetősége. Maga az egész rendszer határozza meg, hogy melyik
részévé kell, hogy váljon az adott elem, acélból, hogy az egész harmonikusan
működjön. Tehát képesek átalakulni, és egymást helyettesíteni. (Tengeri
csillag) Ez az autopoiesis. Humberto Maturana és Francisco Varela
nevezte ezt el autopoiesisnek, ami ön csinálást, önalkotást
jelent (self-making). Ez teljesen új fogalom, nem kötődi hozzá semmi hozott,
történeti sallang, így teljesen egyértelmű, használható tudományos fogalom.
Vagyis az élő hálózat folyamatosan készíti önmagát. Az összetevőiből alkotja
meg magát és létrehozza az összetevőket.
A Darwin-i evolúció, amelyet
össze kell egyeztetni a zárt rendszerű fizikai világ termodinamikai
törvényeknek megfelelő hőhalálra való változásával, vagyis az evolúciós
elméletek érthetővé válnak ezen új elmélet eredményeképpen. Az evolúció fogalma
átalakult. Már inkább az van benne, hogy eleve benne van a részek által
alkotott egészben a különböző energiaszinteken történő összetettségek
megvalósulása kibontakozásának lehetősége (Leibniz monadológia, Gábor Dénes
holgráfia). Az evolúció ma már nem a véletlen mutációk és a természetes
kiválasztódás eredménye, hanem egy rend szerinti kibontakozás (Teilhard de
Chardin, Leibniz, Ágoston). A mutáció és a természetes kiválasztódás persze még
ma is a biológiai evolúció fontos oldala, de a lényegi pontja, központi kérdése
a teremtőképesség (kreativitás), az újdonságokra való törekvés.
A rendszerelméletet alkalmazó
biológusok a DNS feltérképezésekor fölfedezték, hogy egy génkészlet, a genom
egy önszervező hálózat. Magas szinten ez képes arra, hogy magától, kreatívan új
alakokat hozzon létre. Ezt az új elméletét az evolúciónak, amely ezeket
fölismeréseket magában foglalja, még nem fogalmazták meg, a szintézis még nem készült
el. Az elemek, amelyek az önszerveződő rendszerek már létező elméletei
tartalmaznak, már megvannak.
Már csupán az élő rendszerek
jellegzetességei közül a folyamat-szerűség van hátra. Capra szintézisének ez az a
pontja, ahol a test-lélek dualizmus valóban eltűnik. Ez tehát a jelenkori még
mechanisztikus-karteziánus tudományfelfogás jelenléte mellett azért fontos, és
forradalmi, mert a tudat és a megismerés új felfogását tartalmazza, és ezt
összeköti az éleő rendszerek működésével. Gregory Bateson kezdeményezte majd
Maturana-Varela dolgozták ki ezt az elméletet és a megismerés Santiago elmélete
néven ismert.
A Santiago-elmélet alap
tétele, hogy a megismerés az élet jellemzője, a tudás
megszerzésének a folyamata. Maturana definíciója: „a megismerés az autopoietikus
(önalkotó) hálózat önfejlesztő és önmagát állandósító tevékenységében
megnyilvánuló aktivitás (self generation and self perpetuation).” Az élet
folyamata maga a megismerés, észlelés (cognition) (Descartes?!, Buber?!). “Az
élő rendszerek megismerő rendszerek, és az élet mint folyamat a megismerés
folyamata” – írja Maturana.
Az élő rendszer, mivel nyitott,
mivel visszacsatolásai vannak, vagyis tanul, itt sokkal tágabb fogalom szerint
köthető össze a megismeréssel. Az élő rendszer működése tehát tulajdonképpen a
megismerés, a heurisztikus kör, maga. A megismerés ezen kiterjesztett
fogalmából látható, hogy az élethez nem szükséges agy, de egyben az élet maga a
megismerés.
A tudatnak vagy megismerésnek az
életfolyamattal való azonosítása gyökeresen új eszme a tudományban, ugyanakkor az emberiség egyik
legmélyebb és ősibb ösztönös megérzése. Ha Descartes A filozófia alapjai
munkájának 201-es bekezdésében megfogalmazott bizonyosságát behelyettesítjük a
„res cogitans” felbukkanási helyekre, és közben tisztában vagyunk azzal, hogy
morális bizonyosságon kívül nemigen van más bizonyosságunk, hacsak nem magunk
gondoljuk végig a dolgokat, akkor tökéletesen indokolt, hogy a dualizmust
elfelejtsük, és ugyanerre a következtetésre juthatunk, mint a Santiago-elmélet.
Egy etimológia: „az ősi
nyelvekben mind a lélek, mind a szellem az élet belégzésének metaforája
volt. A lélek a szanszkritban atman, a görögben pneuma,
a latinban anima: mindez lélegzet. A szellem a
latinban spiritus, a görögben psziché, a héberben ruah
– ezek is lélegzetet jelentenek.”
Ez az ösztönös megérzés a Biblia
Teremtés történetében is fellelhető a Jahvista szerkesztők által. Az első
levegővétel, az első igazán önálló és életbevágó tette az embernek illetve
bármely élő létezőnek, így ez a működési megnyilvánulás valóban egy tökéletes
metafora, mindazt, ami külső belsővé teszem, ez tart életben (ismét csak
Teilhard de Chardinre utalhatok). A Santiago-elméletben a megismerés
fogalma magában foglalja az egész életfolyamatot. Az élet belégzése –
tökéletes metafora.
Nincs többé dualizmus, tudat és
anyag, szellem és test kettősség. A Santiago-elmélet olyan elmélet, amely
tudományos, egyben áthidalja a tudatra és anyagra való fölosztást. Ebben az
első. Amit minden józan paraszti ésszel bíró bölcs természet-közeli ember tud
tehát, az az, hogy a tudat és az anyag már nem két egymástól független,
elkülönített fogalomkör. Az élet jelensége egészének, egymást kiegészítő (komplementer)
megjelenése: a “folyamat” és a “struktúra”.
A folyamat és a szerkezet minden
nyílt rendszerű szerveződési szinten jelen van. Az élet minden szintjén, a
legegyszerűbb sejttől kezdve. A tudat és az anyag csak megkülönböztethető, de
nem elkülöníthető. A tudat maga az önszerveződés folyamata. Vagy abban
implicite van benne. Benne rejlik tehát az élő anyagban. A Santiago-elmélet
tehát az első olyan tudományos elméletünk, amely egységbe foglalja a
tudatot, az anyagot és az életet. Ez az elmélet olyan távlatokat nyit meg a
gondolkodás, a tudomány és a művészet számára, amelyekről ma még csak álmodunk.
Nyilvánvaló tehát, hogy a megismerés egy átfogóbb folyamat
fogalma, mint a tudatosság. Az önszerveződő folyamat egy bizonyos pontján,
szintjén jelenik csak meg, egy bizonyos bonyolultságot elérve a tudat, az ön
tudat. A megismerés maga még nem tudatosság (cognition/consciousness).
Az embernél (? Előfeltevés/előítélet, hogy csak ott, vö Nagel: Milyen lehet
denevérnek lenni?) lép elő a szerveződés magasabb fokán a tudat. A tudatosság
az, amikor tudom, hogy tudok. Tudok önmagamról, arról, aki tud (self
awareness). Tudunk saját magunkról és belső világunkról is van fogalmunk. Más
szavakkal, tudatosítjuk, hogy tudatosítunk. Nemcsak tudunk, hanem tudjuk, hogy
tudunk.
Humberto Maturana a
Santiago-elméletben szorosan összekapcsolja az öntudatot a nyelvvel. A
nyelvet pedig a kapcsolatteremtés, a viszony kialakítás, a hálózatépítés
vizsgálásával lehet megközelíteni. Maturana nagyon sokat segített a
tudatosság megértésében.
Az információs társadalmunk kora
lejárt. Ezt a konnektivizmus is hangoztatja. Nem hiába, a név önmagáért beszél.
A kapcsolatteremtés (communication) lényege - Maturana szerint -
nem az információ átvitele, hanem a harmónia, a viselkedési összhang. Ennek
kialakítása, megteremtése. A nyelv tehát nem információkat kell, hogy átadjon.
Ez látszik is abból, hogy annak ellenére, hogy milyen ősi idők óta van jelen az
ember életében,a nyelv nem tisztult le egyértelmű jelentéshordozókra. Sőt,
inkább attól izgalmas egy nyelv, hogy az asszociációs mezőnket a szél elkezd
fújni, megmozgatja, olyan jelentéseket hív elő, amelyeket nem tudatosított a
dialógus egyik tagja sem. Ez minden élő szervezet közötti kapcsolatra jellemző.
„A nyelv révén új szintet érünk el a viselkedés összhangjának a
megteremtésében.” A nyelvben eleve benne van az absztrakció.
A gondolkodás kialakulásának
létének szükséges előfeltétele maga a nyelv. Az elvont gondolkodás nyelvi
elemekkel lehetséges. Megteremtjük a jelképeket, a fogalmakat. A következő
transzcendáló lépésben elvonatkoztatás erejét kihasználva megteremtjük
öntudatunkat.
A nyelv és a kapcsolatteremtés
ilyen fokú hangsúlyozásával Maturana elmélete alapvetően különbözik a legtöbb
elmélettől. Nem redukcionista, amennyiben a nyelv és az öntudat eredetére
kérdez rá és ad magyarázatot, de a Santiago-elmélet alapján az öntudat és a
belső világunk fogalmainak és eszméinek a kibontakoztatása fizikai és kémiai
alapon megvalósíthatatlan, nem vezethető vissza egy szervezet biológiájára vagy
pszichológiájára pusztán. Maturana szerint a nyelviség és a tudat és az erre
épülő communikáció annyira összetartozik, hogy csak a nyelvek révén
érthetjük meg az emberi tudatosságot és a társadalmi összefüggéseket. Ismét
egy etimológia: a latin con-scire (együtt-tudás) arra utal, hogy a
tudatosság (consciousness) társadalmi jelenség.
Az emberiség nagy teljesítménye a
nyelv, az elvont gondolkodás ereje eljuttatott bennünket ennek használatához.
De ez tett lehetővé a clare et distincte kritériumát, amelyre aztán sokáig a
tudományos gondolkodás épült és befolyásolta az egész emberi életet és álmokat.
Már a Bibliában is benne van, hogy egyenként Ádám elé vezette az Úr az
állatokat, hogy az nevet adjon nekik. Ez a megkülönböztetés, a részekre bontás,
az elme oszt meg és uralkodj működése vitt minket oda, hogy az egészről
megfeledkezzünk olyannyira, hogy már csak bolond(os) „ezoterikus” az, aki a
„minden és mindenki egy” (Richard Bach) gondolatát nem csak
szentimentalizmusnak érti. Amikor az ember nem érti, vagy nem képes komolyan
venni Ted Perry, Seattle Főnök gondolatát, akkor a gazdasági, állítólagos fenntartható
fejlődésre hivatkozó kizsákmányolást és a provinciális (jobbik esetben) vagy
(még jobbik esetben) új-nacionalista fölaprózó szemléletet
kiterjesztettük az emberi társadalomra. Fölosztottuk az egészet különféle
nemzetekre, fajokra, vallásokra és politikai csoportokra. „Minden egész
eltörött” írta, aki „köztünk lett bolond”. Nos ekkor épp ideje, hogy erősödjön
az új paradigma, vissza kell nyerjük a teljes emberségünket. Vissza kell
szereznünk az élet teljes szövedékével való kapcsolatunknak az érzetét.
„Ez az újra kötendő kapcsolat a
latinban religio az ökológia spirituális alapjának a lényege”.
(Eliade új humanizmusának igénye cseng itt vissza, Az eredet bűvöletében)