Minden
coaching-módszer árulkodik egy mögöttes gondolkodásmódról.
Ennek a gondolkodásmódnak, a fogalom-struktúrának pedig
része néhány olyan végső állítás, amely alapokat ad ennek a rendszernek.
Ezek a végső állítások már nem függnek semmi más állítástól a rendszeren belül, de minden más rájuk épül, így ezeket tulajdonosa,
pontosabban használója nem kérdőjelez meg.
Szinte soha.
Ezek rejtettségükből előbukkannak, ezek elcsíphetők, amikor a tulajdonosuk, a használójuk valakivel például párbeszédbe
elegyedik, akár csak önnön magával (vö. David Bohm), és ezek lesznek azok a kijelentések, amelyekről nem lesz képes
lemondani az ember a párbeszéd során, mert úgy fogja érezni magát, mintha önmagát adná
fel.
Ilyenkor összekeveri az ember néhány állítását (vélekedését,
gondolatát) önmagával.
Axiómaként fogadja el azokat. Megkérdőjelezhetetlenül. Pedig nem azok.
Ezek alkotják, vagy árulkodnak a mögöttes
rendszerről, amely egy ontológia.
Az a mód, az a fogalmi struktúra, ahogy és amelyeken és az általuk alkotott rendszeren keresztül az illető elme önmagára és a világára rátekint.
Minden ember rendelkezik valamilyen ontológiával.
Az is, aki coachinggal foglalkozik.
Minden coaching-módszer rendelkezik tehát egy saját
ontológiával.
Az axiómák vizsgálhatók, a használója hozzájuk (axiómákhoz) való ragaszkodásának
erőssége összevethető a magától-értetődésük mértékével.
A ragaszkodásra leginkább az jellemző, hogy magyarázkodik, indokol, míg a másik valahogy közvetlenül, intuícióval megérződik. Ez utóbbi mintha nem a rendszeren belülről táplálkozna. Nincs előzménye, nincs oksági megelőző sora. Mintha közelebb volna ez a konkrét elmétől független, a már azt is megelőző, megalapozó valósághoz. Mintha.
Az axiómák meghatározzák a coaching-tükrözés mélységének, élességének lehetőségeit, korlátait.
Ezekben a sorokban is - kevésbé rejtőzködőn, de - benne van egy ontológia, egy hermeneutika.
Egy coach nem lehet kész.
