A szabadság, a szabad akarat és az evolúció

A szabadság mire kell az embernek?
A hétköznapi dolgokhoz nincs rá szüksége. Az nem szabad választás, hogy mikor mit veszek meg, akár önfenntartáshoz, akár birtoklás valamely más formájához kell. Ezeket a cselekvéseinket, választásainkat oly mértékben manipulálják, hogy mi, felkészületlenül, képzetlenül, képtelenek vagyunk reflektálni rá.
Az evolúció kifejlesztette az embert. Olyan finom idegrendszerrel szerelve fel, amely képessé teszi olyan dolgok felfogására és tudatosítására is, amely információk messze nem szükségesek az egyed és a faj fenntartásához, de még az örömszerzéshez sem.
Az evolúció útja az emberben a léttől, az anyagi durvaságtól a finomabb megnyilvánulás felé, a tudat és annak fejődése felé lépett (a szóhasználatot Gurdjiefftől vettem).
A tudat tudatosság nélkül nem fejlődhet. Nagyobb tudatosság nem lehet tudattalanul.
Az akarat sem fejlődhet spontán.
A cselekvőképesség sem fejlődhet történések által.
Tehát az evolúció a tudat, az akarat és a cselekvőképesség felé mozdult.
Ez teljesen természetes, vagyis nem természetellenes irány.
Az evolúció szükséges előfeltétele tehát az előbbiek alapján az, hogy az ember tudatosan lépjen, döntsön és válasszon.
A tudatosság viszont tömegek számára egyszerre, egy-időben, egy történés által nem növekszik.
A tudatosság növekedésének első lépése az egyedek tudatosságának növekedése egy szabad (!) választás és döntés következtében. Ti. a tudatosság választásáé.
Nos, itt van szüksége a teremtett mindenségnek, a relatív létezésnek az abszolút kifejeződésének a szabadságra.
És csak itt érhető tetten a szabadság. A szabad akarat. Legalábbis számunkra.
Erről szól valamiféleképpen Gurdjieff, Heidegger (és néhány más gondolkodó) tanítása.
Ezt a szabad döntést, a szabadság első megnyilvánulást akadályozhatja több rögeszme, több hiedelem, amelyet összekeverünk magunkkal. A belső csupaszító párbeszéd formáját pedig David Bohm írta le finoman. Az erre épülő kultúra-alakító közösségi párbeszédben léphet az evolúció a következő szintre. A Planetáris tudat felé.
A planetáris etikának pedig van egy közös élménye, lehetőségi feltétel alapja, amelyről Eco írt Martinihez címzett levelében, a test-tudat.
Ez az, amelytől roppant nehéz a tudatosság kozmikus vagy isteni szintje előtt túllépni, transzcendálni. Ezt a nehézkedést megtapasztalhatja minden meditáló, amikor eleinte képtelenségnek érzi, hogy az érzeteket ne azok keletkezésének helyén (pl az ujjaink végén) tudja, érezze, hanem egy középpontban. Amikor ez a tér-tudat (test-tudat, nem velünk született szemléleti forma, bár valóban valamiféle szemléleti forma a tudatosság alacsonyabb szintjén) eltűnik, és maradandóan, tudatosan túlléphetővé válik ez a tapasztalás, akkor már biztos nem az egyéni tudatosság szintjén (vö Gurdjieff 1.,2.,3.,4. formájú embere), hanem magasabb (már fentről tudatosuló, vö Gurdjieff) szinten van az ember.
Ezeket a megkötő ragaszkodásokat segít felismerni egy tükrözéses, belső párbeszédre építő coaching (pl. Bajzák Coaching) Hasonló ez az élmény a gazdag ifjú és Jézus találkozásához.

Amikor a minden szabályt, előírást, tanácsot megtartó és követő megtapasztalja, hogy maradt benne egy ragaszkodás, minek következtében képtelen változni, életén változtatni. Mert a tanító az út, az igazság és az élet. Sem út, sem élet pedig változás nélkül nincs. Ez az igazság.
A változás természete pedig nem az, hogy ekkor vagy akkor változunk, mert elérkeztünk egy stádiumhoz az életünkben, vagy valamilyen helyzetbe kerülve vagyunk kénytelenek változni, hanem azt jelenti, hogy ha még nem látjuk be, hogy folyamatosan az elménknek, a tudatunknak ébernek kell lennie, folyamatosan a létezésből szerzett tapasztalatainkat értelmezni kell, vagyis a megismerésünk minősége ezáltal folyamatosan változik, ha ezt nem látjuk be és életünket nem eszerint alakítjuk, akkor Jézus, vagy önmagunk, szomorúan fog eltávolodó önvalónk után nézni.
Akkor válunk "lehetett volna emberré".
Akkor áll meg bennünk az evolúció, és áll le bennünk az ember, Az Ember.

Hogyan is lehetne jobban írni a párbeszédről, mint egy lejegyzett párbeszédben?

Ezért kiválasztottam egy párbeszédet[2], és csatlakoztam hozzájuk - a résztvevők utólagos engedelmével - a Parco del Colle Oppión üldögélve. (A lejegyzett beszélgetés két napon át tart, nekem az első nap délutánján és estjén volt csatlakozni szabadidőm.)

Most mégsem használom a párbeszéd formai eszközeit. Másként alakulna bármely beszélgetés, ha egy új partner csak egyszer is hozzászólt volna. 

Ez az írás nem szigorúan vett tudományos munka, de nem is elrugaszkodott csapongás.

"A tudat forradalmát" többször olvasva, széljegyzetekben rögzítettem a hozzászólásaimat, amiket mondhattam volna, talán érdekesnek is találták volna némelyiket, majd ezeket tematikusan összeválogattam, így született meg ez az írás.

Lehetne az (al)címe:

Széljegyzetek egy párbeszédhez a párbeszédről.

Bevezető

Minden a tudattal foglalkozó nyugati gondolkodó számára közös kiindulópontként[3] elfogadható, de legalábbis elképzelhető alapnak tűnik Descartes cogito-élménye,[4] és elképzelhető, hogy találnak közös megbeszélhető pontokat az odavezető útban is.

A beszélgető partnerek és Sartre is említik ezt az élményt. Ebben (is) közösek.

Lépjünk még tovább Descartes-tal, a Descartes-i hagyományon.

Ismerjük Descartes ’res cogitans’ és ’res extensa’ megkülönböztetett szubsztanciáit. Az ismeretelméleti-ontológiai dualizmus rendszer-próbálkozását. Van egy mű, ahol Descartes egy helyen így ír:

„Talán majd azt mondják, hogy minden testben több olyan részt is szemügyre veszek, amelyek annyira kicsinyek, hogy nem lehet érzékelni őket. És tudom jól, hogy ezt azok, akik érzékeiket a megismerhető dolgok mértékének veszik, nem fogják helyeselni. Ámde nagy igazságtalanságnak tűnik a számomra az emberi okoskodással szemben, ha nem akarjuk, hogy messzebbre jusson a szemnél, és senki sem kételkedhetik benne, hogy vannak annyira pici testek, hogy egyetlen érzékünk sem érzékelheti őket, csupán azt kötve ki, hogy vegye fontolóra, mely testek adódnak hozzá minden alkalommal az állandóan, fokozatosan növekvő dolgokhoz, és melyek azok, amelyek ugyanígy kivonódnak a csökkenő dolgokból.”[5]

Majd folytatja:

„Ily módon megbizonyosodván róla, hogy minden általunk érzékelt test több más, annyira kis testből tevődik össze, hogy nem tudjuk érzékelni őket, …”[6]

Hogy miért nem lépett tovább Descartes az ezekből a kijelentéseiből következő lépcsőfokra, az nem lényeges, de talán érthető, akkortájt életveszélyes lett volna mindent a tudatra, annak működésére visszavezetni. De rendszerébe belefért volna, ha úgy fogalmaz, hogy „az érzékelhetetlen kicsi építőrészekként működő szubsztancia kettős tulajdonsága, a külső szerveződése által létrejövő ’res extensa’, és a belső szerveződése által létre jövő ’res intensa’, ami a ’res cogitans’.[7] Ehhez hozzátéve azt is, hogy ezek: a gondolkodás-tulajdonság és a kiterjedés-tulajdonság nem elhatárolt, hanem fokozatos megjelenésű, tehát nem vagy van, vagy nincs, hanem milyen mértékben van.”

Tehát ha ez a helyzet, hogy maga Descartes is megfogalmazza ezt, akkor semmi nem cáfolhatja azt a feltételezést, hogy tulajdonképpen minden ’res extensa’ visszavezethető a ’res cogitans’-ra, mint alapra, annak valamely működésére.

Nem új keletű ez a gondolat, csak akkor nehéz volt továbblépni vele. 1663-ban már Descartes összes műve az Index Librorum Prohibitorum egy-egy sora lett.[8]

 (http://www.cvm.qc.ca/gconti/905/BABEL/Index Librorum Prohibitorum-1948.htm )

Az új valóságmodell gondolatához, amely kialakulását, kialakítását szükségesnek tartják a beszélgetőpartnerek, a maga részéről kiindulásképpen ennyit tennék hozzá.

Később szólnék arról, hogy minek is látom azt, mint folyamatot, amikor Descartes eljut a puszta ’cogito’ élményéig (Előrevetítem, hogy köze van Sartre ’semmizés’-éhez, és Dienes mátrix-logikájának ’nullázás’-ához.).

A lejegyzett dialógus elé utólag Ken Wilber írt előszót. Itt Wilber idézi a beszélgetésből Peter Russelt. Wilber felteszi a kérdését: „És mi az, amit végkövetkeztetésként elmondhatunk?”, erre válaszként idézi fel Russel szavait: „Valamennyien azon igyekszünk, hogy összeszedegessük azokat a mozzanatokat, amelyekből bizonyságot kapunk, hogy van értelme az életünknek … [9]”

Nos, ezzel nem értek egyet, amennyiben a ’van’ az én saját életemtől, az „idő és tér keresztjére feszített”[10] életemtől függetlenül, az én földi létem előtt és után is, akár örökkön létezést jelent. Itt csatlakozom Sartre, Rorty és még sokan mások nézetéhez, hogy az én életem értelme az, amit én adok neki, a saját szabad választásaimmal cselekedve. Vagyis, hogy Krémer Sándor rendszeresen visszatérő filozófiai-etikai figyelmeztetésére utaljak, mindig meg kell nézni, hogy mi az adott gondolkodó ontológiája. Itt érhető tetten, ha akarva-akaratlanul is, de gondolat(-rezgéseket) lop be a rendszerébe a gondolkodó, majd ezekre később következetesen mint szükséges, vagy legalábbis időszerű eredményre, konklúzióra rávezeti rendszerét.

Nekünk elegendőnek kell lenni egy „talp alattnyi” ontológiának. Nem állhatunk szélesebb alapokon, ha a lehető legtöbb embert-létezőt akarjuk lehetséges párbeszéd-partnerként elérni. (És tulajdonképpen a planetáris tudathoz, etikához vezető út, ismét csak Rortyra utalva[11], nem érhető el, ha nem vagyunk képesek akárcsak elképzelni sem a lehető legszélesebb kört érintő együttműködések lehetőségét.[12])

Az embernek nincs időtlen, tőle, a konkrét életétől, élésétől független transzcendens lényege és a konkrét emberi életnek, magától a konkrét éléstől függetlenül, nincs értelme, amelyeket mintákat, parancsokat, szabályokat követve el kell érnünk, meg kell valósítanunk. El kell fogadnunk, hogy mivel képesek vagyunk a szabad választásra (amely képesség tökéletesen beleilleszkedik a világrendbe, harmóniába), a mi választásunk eredménye a saját erkölcsi normáink rendszere és a saját megvalósítandó terv[13] is magunkról. Ez a norma-rendszer és ez a terv tökéletesen harmonikus a teljességgel, ha a tudatunkat arra használjuk, amire való, nem pedig raktárnak, kincstárnak és kormányzati szervnek egyszerre. 

Olyan eredményekre kell jutni, ami a legobjektívebb, általánosan érvényes válaszokat adja.

Pontosabb lesz úgy fogalmaznunk, hogy akkor van értelme az emberi létnek, ha azzá tesszük, ha életünkkel, a szabadon megtett választásainkkal, döntéseinkkel egy egységet viszünk bele. Ha megvalósítom, ha megélem, élménnyé teszem az értelmét. És így áll dolog az emberi természettel is.[14]

Az értelmes élet, az azt megvalósító választások és tettek nélkül csak lehetősége marad az emberi létezésnek. Értelmet az ember egyedül csak a saját létének tud adni, és csak ő tud értelmet adni annak a saját tudatával, tudatosságával.[15] Ez persze válhat egyetemes érték-mintává, mások számára is példaértékűvé, de a puszta követése az ilyen mintának nem ad sem értelmet és nem ruházza fel értékkel sem az egyén életét. Mindezekhez szükséges a szabad cselekvés megvalósulása.

Ha a ’cogito’-ig következetesen akarunk eljutni, az egyetlen biztos ismeretig, akkor – mint ahogy Descartes is tette – nem tehetünk mi sem mást, minthogy zárójelezünk minden nem bizonyított, csak biztosnak vélt tudást.

A következő kérdés majd az lesz, hogy az egyénileg értelmessé tett életek adnak-e egy általános érvényű értelmet az emberi faj számára is, pusztán azáltal, hogy időben és térben egymás mellé tesszük azokat, vagy ettől még nem lesz értelme globálisan az Ember Földi létezésének?

Szerintem nem elég. Egészen új dologról van szó.

El kell jutnunk a’cogito’-élmény közös tapasztalatához, nem mindenkinek egyenként, hanem együtt, közösen. Épp úgy, ahogy az egyéni életben Descartes tette.

Olvasva-hallgatva a beszélgetőket (Russell, László, Grof) Descartes (és nem utolsó sorban Teilhard de Chardin) egyértelmű felidézése mellett többször jut eszembe Sartre, néha Rorty és Hesse.

Sartre L’Existencialisme est un Humanisme[16] című műve összefoglalja a pár évvel korábban kiadott főművének, a ’Lét és Semmi’-nek a lényegét.

Ez a nagyon rövid és tömör összefoglaló a tudat elemzésével és az egzisztencializmus filozófiatörténeti elhelyezésével kezdődik. Majd ezt az emberi létmód exisztencialista értelmezése követi.

Nos, ebből a részből lehet párhuzamokat találni (ahogy már a korábbi lábjegyzeteimben is látható), felfedezni a beszélgető partnerek gondolatai és Sartre gondolatai között.

Az írásom következő részében ezen párhuzamokra építem ki az utat. Ez az út a harmadik részben továbbvisz a beszélgetésben megfogalmazott várakozásokat, eredeti célokat megvalósító kísérlethez, egy új vallás felvázolásához. Mindeközben pontosan elhelyeződik a párbeszédnek a fontossága és szerepe az emberi létmódon belül.

Ez nem kis vállalkozás, de Dienes István mátrix-logikáról és hologram-világegyetemről[17] tartott előadásain elhangzottak, Rorty és Rawls társadalom-filozófiai gondolatai, Eliade konklúziója[18] és László Ervin összefoglalói a planetáris-tudatról és –etikáról előjelzik, igazolják, illetve alátámasztják az alább felvázolt gondolat-kísérletemet. Sajnos idő hiányában most nem fér bele ezen a forrásoknak illetve az ide vezető más lehetséges gondolat-utak feldolgozása.

 Tiszta tudat, semmizés

            Mielőtt átvennénk a Sartre emberi létmód-elemzését, röviden összegezzük, hogy a tudat fő jellemzői melyek is volnának.

Elsősorban a spontaneitása tűnik fel, mivel megelőz minden akaratlagos „görcsösséget”, és már működik is. (Plug and play) A második jellemzője pedig a valamire való irányulás, az intencionalitása. A tudatnak mindig tárgya valami, ami nem ő. Mindig kölcsönhatással van a megfigyeltre. A harmadik, és ha lehet ilyet mondani, a legfontosabb, hogy önmaga is lehet megfigyelt tárgya, önmagával is lehet kölcsönhatással, és ezt nevezzük öntudatnak.

Az út az öntudathoz, a tiszta öntudathoz, amely aztán képes valódi választásokat tenni, valódi döntéseket hozni a ’semmizés’. Ez vezet el a ’semmi’-hez. (Sartre a Lét és Semmi művében beszél a nagybetűs ’Semmiről’ is. Az, amire majd, ahogy ezt kifejtem, a párbeszélő csoport eljut, az Ómega pont, a ’Semmi’, a nagy ’Nulla’[19], amelynek aztán a saját választásai következményeként majd lesznek tulajdonságai. Nagyon messzire visz ez a párbeszéd.)

A ’semmizés’ egy folyamat. Amikor ’semmiz’ valaki, akkor a tudatosságának tisztítása folyik. Igyekszik minden előítélettől, előfeltevéstől, gondolattól, tudati tartalomtól, berögzültségtől megszabadítani magát a tudat, és a saját tiszta működését lesz képes „nyakon csípni”. (Példa erre Dienes ’pont’-ja, Descartes „cogito” bizonyossága, irodalmi példaként Pilinszky vadat váró célzásra-lövésre felkészült, lesben ülő vadászát is hozhatom). A ’semmizés’ az, amikor a tudat minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy tisztán önmagát figyelje meg, önmaga legyen saját maga tárgya. Így lehet eljutni a ’semmi’-hez. (Több tudat is teheti ezt együtt, egyszerre. Erről majd alább. Fontos!) Nyilvánvalóan nem fog ez rendszerint elsőre sikerülni, idő és tapasztalás (Hesse: Siddharta) és a spirális (lásd alább) kell ahhoz, hogy minden előfeltevés, előítélet stb. a „hületikus homályból” előderengjen, ezáltal megnevezhető és elkülöníthető legyen a tudattól, önmagától. Ilyen kizárójelezhető/endő lett már a logikus gondolkodás is, amelyről a mátrix-logika bemutatása során beszél Dienes (ld. 10. lábjegyzet). Van egyrészt a gondolkodás, amelynek CSAK tulajdonsága, hogy éppen logikus. Amikor ez a tisztító folyamat, ez a kiüresedés egyre nagyobb mértéket ér el, akkor lehetséges lesz az ember számára az, hogy bármely más emberi (akár más létezői) létmódot, életmódot megértse, realizálja, felvegye, megvalósítsa.[20] A „semmizés” és a „terv megvalósíthatósága” a változás lehetősége is, ezen a szinten most még csak az egyén számára.     

„Az euró­pai ember mindenki tervét, még a kínaiét, indiánét, vagy négerét is meg­értheti. Ez azt jelenti, hogy az 1945-ös európai egy általa felmért helyzetből ugyanúgy vetheti magát saját határai felé, mint ahogy újra kezdheti önmagában a kínai, indián, vagy afrikai ter­vét. Minden tervnek megvan az egye­temessége, amennyiben minden ember képes minden tervet megérteni. Ez egyáltalában nem azt jelenti, hogy ez a terv egyszer s mindenkorra megha­tározza az embert, hanem, hogy más­kor is újra fellelhető. Mindig meg van a módja, ahogyan egy gyermeket, hülyét, bennszülöttet, vagy idegent meg lehet érteni, feltéve, ha meg van a kellő tájékozottság. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az emberben meg van az egyetemesség, amely azonban nem meghatározott, hanem úgy kell folytonosan kialakítani.”[21]

Fontos elemeket ír le Sartre arra vonatkozóan, hogy a semmizésen túlesett individuum milyen nehézségekkel fogja szemben találni magát. Az emberi (hiteles, valódi) létmóddal együtt jár az, hogy az ember egyedül érezze magát, nincs amire, akire hivatkozzon, ezáltal teljes felelősséget fog érezni minden egyes választásáért, annak következményeiért és nem néz másokat, nem vár másoktól semmilyen közösséget, hacsak nem az elköteleződést követően.

A szabadság, a szabad cselekvés (választás) előfeltétele az ember valódiságának. A szabadságból viszont következik, hogy a mások szabadságát is el kell fogadnom, nem sajátíthatom ki. Ezért maradok egyedül. És ekkor szabadon választott értékek mellett elkötelezhetem magam (itt a lehetőség a planetáris ész, tudat, etika megvalósulására, a közös elköteleződés), mely választás, elkötelezettség mások számára is példaadó lehet, mivel magam választása az egész emberiség választása is egyben, ahogy Sartre mondja. Mások tekintete által, önmagamat korábban magam által már a magam tudata tárgyává téve (semmizés), a közösségen belül is viszonyok, kölcsönhatások objektumává/szubjektumává válok. Már nem vagyok egyedül, de még nem vagyok közösségben. Csak a spontán együttlét van még jelen. A szocializálódott társadalmiság, kulturális örökségek család-szinten is már. Itt jön el a pillanat, hogy a „kollektív” tudatosság tulajdonságaira rátérjek.

                      

Új vallás, párbeszéd

           

            Van tehát először a spontán közös tudatos, de nem reflektált, együttlét, ahol mindenki tudata irányul valamire, akár közös tárgyra, ötéves tervre, reklámra, sorozatra, vallási doktrínára, kulturális alkotásokra, műalkotásokra, rosszabb esetben tv-sorozatokra vagy politikai showra. Sartre első két tulajdonsága kézenfekvő volt.

            De most jön a neheze.

Hogyan lehet közös „semmizést” elérni? Felmerülhet a lehetőség, hogy mivel nem csupán verbális kommunikáció van, ezért a többi formában is van erre valamilyen lehetőség, mód. Ilyen lehet talán pl. a közös zenélés, a közös improvizáció. Aztán a közös tánc, talán a csapatjátékok egy része is, bár ez utóbbiban egyértelműen bennmarad(hat)nak olyan tudattartalmak, amelyekről eleve nem hisszük, hogy nem tartozik hozzá a KÖZÖS tudatos együttléthez, ilyen pl. a verseny-szellem is, de ilyen pl. a közös áhítat folyamán tapasztalható transzcendentális ontológiai feltevés, miszerint van egy KÖZÖS „urunk”, aki megmondja, hogy mit kell tennünk, egyénileg és közösen. Illetve, aki bármit megmond nekünk, anélkül, hogy a KÖZÖS TUDATOT megvalósítottuk volna előtte. Megmondja, hogy hogyan lesz jó, mi volt a célja a mi teremtésünkkel, stb. stb..

Na, ez sem a ’tiszta’ tartalom.

Pedig igaza van Varga Csabának is, amikor azzal kezdi az előadását, hogy „hiába tagadják, hogy van Isten”.  (2100 Konferencia, bevezető előadása)

Mi hát akkor a TISZTA KÖZÖS tudat?

Az, amikor individuálisan ’semmizett’ szabad választásokkal elkötelezetté vált emberek, tudatok összejönnek és beszélgetnek.

(Mivel az embernek nem jó egyedül lennie, állítólag, az ember nem magányos létező, nem képes magát, faját egyedül fenntartani, ezért közösségre van szüksége, vagyis az elköteleződése ezt a közösséget kell, hogy fejlődni hagyja, ez lehet a minimum elköteleződés. Érzésem szerint az elköteleződés a közösség iránt kell, hogy megvalósuljon, de ebben most még lehet, hogy nem látok tisztán. Az ebben a zárójelben foglaltak teljesen a pillanat gondolatai. Még átgondolásra várnak mostantól.)

De hogyan? Mi történik ilyenkor (a ’semmizéskor’)? Semmi, szó szerint. Nincs célja ennek, nem marketing tervet beszélnek meg, nem közösen megvallják bűneiket, Isten-élményeket, nem imádkoznak valakiért, valamiért. (Talán áldozatot hoznak, mutatnak be, a sajátnak hitt tudattartalmakról való lemondás: „mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért teszel úgy, mintha nem kaptad volna?”) Nem merev ceremóniát adnak elő, kiosztott szerepekkel, egymás között leosztott alá-fölérendelésekkel, áthagyományozott szellemi hatalom birtokának tudatában. Ebben a párbeszédben mindenki egyenlő és egyforma. Egyforma, mert csak tiszta tudat, a tartalom zárójelezendő. Egy önmagát és a közös folyamatot szemlélő tudat, minden előfeltételezéstől, ragaszkodástól, előítélettől mentesen, illetve reflektálva rájuk és a tiszta egyéni tudatokat elkülönítve ezektől, hogy csak az ÜRESSÉG, a sok NULLA (Dienes: 39’) maradjon. David Bohm A párbeszéd[22] című írásának itt jön az igazi mondanivalója és súlya.

Két folyamatot, a ’semmizést’ és a ’párbeszédet’ egy-egy, valamire való alkalomnak tekintjük. Ez a két alkalom, a váltogatásukat rendszeresen ismételve folyamattá válik. Ismétlődése nem körkörös. Az alkalmak hatnak egymásra. Az alkalmak egymást rendszeresen követő folyamatossága változást hoz magával mind az egyén mind a közösség számára. A változás fejlődés lesz. A fejlődés a nagyobb szervezettségű fokok elérésére, kialakítására, előkészítésére mondható ki.

A ’semmizés’ az az alkalom, amikor az egyén átélheti, élményévé teheti a tiszta tudatot.

A ’semmizés’ A TISZTA TUDAT átélésének egyéni, tiszta ALKALMA. Ekkor válik alkalmassá az egyén a (nem rutinszerű) közösségre.[23]

A párbeszéd az az alkalom, amikor többen (15-20 fő), már többé-kevésbé ’semmizetten’ összeülnek, és beszélgetnek, párbeszédet folytatnak, miközben ’semmiznek’, ezáltal átélhetik közösen a tiszta tudatot.

A párbeszéd, a dialógus A TISZTA TUDAT átélésének, élményének KÖZÖS ALKALMA.

Egyik oldala az új rítusnak, vallásnak, nevezzük így, a ’semmizés’, a másik oldala a rítusnak a ’párbeszéd’. Ezek spirális vonalú fejlődésben viszonyulnak egymáshoz. Az egyre tisztább tudatállapot elérése az egyén számára és a közösség számára. Ez nem statikus vallás, nem doktrinális, merev rítusú vallás. Fejlődő, dinamikus, élő ez a vallás.

(Mert tulajdonképpen nem vallás, csak ’innen’ nézve, de ez igazából egy magasabb szervezettségű lény. A saját sejtjeim is hisznek bennem. (A rák az, amikor nem?) De nem tudják, hogy ki vagyok. A spontán együttlétükkel, az információ tiszta áramoltatásával lehetőséget teremtenek arra, hogy létezzem. Amint lent, úgy fent. )

A mások előtt történő ’semmizés’, a mások tekintetében[24] történő reflexió, a tudatosodás magasabb mélységeibe visz. (Ez a pont is egy új tanulmány kezdete.)

Ebben folyamatban (a ’semmizés’ közösen) az történik, amit Bohm ír le. A KÖZÖSSÉG szabadul meg a KÖZÖS hiedelmeitől, az azokra történő egyéni előfeltételezésekre, előítéletekre, a közös, spontán tudatosságból fakadó, arra következő hamis tudattartalmaitól. Az önmagát már nem csupán a maga tiszta szemlélésében látó, hanem a mások tekintetében is viszontlátó egyéni tudat új, egyedülálló alkalma a párbeszéd arra, hogy a kizárólag csak közösségben tapasztalható tiszta öntudatot és a tiszta közös öntudatot megvalósítsa, átélje, élménnyé tegye. Egy vallási rituálé sem képes erre.

Miért nem? Azért, mert azokban, a vallási doktrínákban és rituálékban a közös tudat nem a saját közös működésére tekint vissza, „nyakon csípendő” mindent, ami nem a TISZTA KÖZÖS TUDAT tartalma, hanem egy KÖZÖSEN képzelt/gondolt, külső, transzcendens (feltételezett!) létezőre tekint. Ezért van igaza Rortynak, ahogy már idéztem, és ezért van igaza Sartre-nak, hogy nem SZABAD figyelembe venni a hittel hozott, eleve adottnak tekintendő és így áthagyományozott abszolút, transzcendens létezőt, a rá vonatkozó tanításokat.

Mi hát a párbeszéd? Had mondjak el egy történetet. Amikor megtermékenyült a petesejt, elindult az osztódás. Spontán vannak együtt, és egyre többen. (Spontán abban az értelemben, hogy egyik sejt sem akarta a jelenlegi szervezettségi fokán, hogy ott legyen a jelenlegi szervezettségi fokában.) Minden sejtben benne van MINDEN, a majdani lényre vonatkozó, az azt felépítő összes információ.

És ekkor megkérdezi az egyik sejt a másiktól: „Te mi leszel?” Amaz pedig őszintén válaszol: „Sejtelmem sincs.” A holomorfikus mező majd meghatározza.

És most képzeljük el, hogy spontán, beszélgető, párbeszélő „rituálét” végző csoport valamely tagja teszi fel ezt a kérdést, hogy mi lesz a szerepük a csoporton belül. És tudjuk, hogy van rá válasz, de nem tudhatjuk, hogy mi a tartalma a válasznak, csak azt, hogy nekünk ahhoz, hogy a válasz megszólaljon, TISZTA KÖZÖS TUDATBAN kell lennünk, olyan párbeszédet folytatva, ami magára a párbeszédre reflektál, aminek maga a párbeszéd a célja, élvezkedés a közös tudat tapasztalhatásában. Sehol, soha máskor erre NINCS mód. És eddig sem volt. Ez az új vallás, nincs doktrína, csak közös párbeszéd, ahogy azt Bohm leírja. Ha van célja ennek, akkor az az, hogy az egyéni tudatok élvezzék és megtapasztalják a KÖZÖS TISZTA TUDAT folyamát. Hogy mi lesz ebből, csak bízunk abban, hogy a holomorfikus mező pontosan tudja. Persze, nem csak bízunk benne, tudjuk, hogy minden rendben lesz. A közös ugrás a semmibe. (Minden szónak már más a jelentése.) Dienes előadása 30’-ben arról beszél, amiről Teilhard de Chardin is beszélt, amiről Lászó Ervin is beszél, ami az új szellemi, tudati szerveződés eredményeként megvalósuló lény lesz. Az Ómega pont.[25] A planetáris tudat. És erről semmit nem tudunk. Csak hihetünk benne, hogy lesz valami. Nem vagyunk elkésve, de ezt kell tenni.

Párbeszéd csoportokat kell kialakítani[26], hogy megtapasztalják és élvezzék a közös tiszta tudatáramlatot, ahogy Bohm leírja. A többi jön magától.

„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan!"[27]

---

[1] eidetikus redukció

[2] A tudat forradalma,  Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999,

[3] A tudat forradalma,  Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999, 57. old.

[4] Sartre, Exisztencializmus, Hatágú Síp, 63-64. oldal

[5] Descartes, A filozófia alapelvei (AFA), IV/201, 128. old. (AFA), 1998, Osiris, Budapest, Ford: Dékány András

[6] Descartes, A filozófia alapelvei (AFA), IV/201, 128, old. (AFA), 1998, Osiris, Budapest, Ford: Dékány András

[7] A tudat forradalma,  Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999, 60. old.

[8]  (http://www.cvm.qc.ca/gconti/905/BABEL/Index Librorum Prohibitorum-1948.htm )

[9] A tudat forradalma,  Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999, 9. old.

[10] Simon Weil szavai

[11] Rorty: Etika-egyetemes kötelezettségek nélkül, In: Filozófia és társadalmi remény, L’Harmattan,2007, 122-,

[12] Rorty: A vallás mint a kommunikáció gátja, In: Filozófia és társadalmi remény, L’Harmattan,2007., 205., 208. oldal

[13] Sartre: Exisztencializmus, Hatágú Síp Alapítvány, 1991 (Ford.: Csatlós János), 37.

[14] Sartre: Exisztencializmus, Hatágú Síp Alapítvány, 1991 (Ford.: Csatlós János), 56

[15] Sartre: Exisztencializmus, Hatágú Síp Alapítvány, 1991 (Ford.: Csatlós János), 59

[16] Sartre: Exisztencializmus, Hatágú Síp Alapítvány, 1991 (Ford.: Csatlós János)

[17] http://www.youtube.com/watch?v=pB4taOlbaic  (Mátrix-logika: 22:30, Megértés: 27, Teilhard de Chardin ómega pontja: 30, Öntudat: 31:20, Sartre-i semmizés: 33:10, Párbeszéd: 36:00, Pont, mint Sartre-i projet: 39) 

[18] http://bajzaki.blogspot.hu/search/label/Eliade

[19] Tudom, hogy ezek a szavak sértés érzését kelthetik egyes olvasókban. Kérem, hogy törekedjen a Bohm-féle párbeszéd-gyakorlatának kialakítására, vagy Sartre és Descartes tiszta ’cogito’-élményére, vagy csak egyszerűen előítélet-menteségre, vagy még egyszerűbben Krisztus-követésére. És ne folytassa az olvasást.

[20] A tudat forradalma,  Szerk.: László Ervin, Új Paradigma Kiadó, 1999, 71., 73.  80. old.

[21] Sartre, 63-64.

[22] http://www.kia.hu/konyvtar/szemle/487.htm , Malecz Attila ismertetése (Ökotáj, 25/26. sz. 2000. 49. p.)

[23] A tudat forradalma, 67., 74., 89.

[24] Sartre, Lét és Semmi

[25] Ez az új vallás, ez az új rítus

[26] céltalanul, Bohm-Sartre-féléket, ahogy Szegeden ez megtörtént

[27] Nikosz Kazantzakisz, Zorbász, a görög

KÉPZELŐERŐ, KÉSZSÉGEK, KREATIVITÁS

élmény és lehetőség a XXI. századtól a tanulás folyamatában

Az Esély-Élmény program (2006-) és az E.C.O.A.P.E. [1] projekt (2009)

Előzmények

Az E.C.O.A.P.E. (http://ecoape.eu) projekt céljainak és az értékeinek megismerése érdekében fel kell elevenítenünk a közoktatás bizonyos (talán túlságosan is) megszokott körülményeit, jellemzőit, amelyekről mindannyian tudunk, amelyek nyilvánvalóak a számunkra. A közoktatás kötelező. Minden gyerekre vonatkozik ez az iskolakényszer. A szocializáció, a társadalom számára fontosnak ítélt ismeretek átadásának-átvételének, a kulturális örökség áthagyományozásának (bár a hagyományok tagadása is lehet hagyomány, vö. transzmisszióelmélet kritikája) és az esélyegyenlőség (vö. társadalmi mobilitás, méltányosság) biztosításának fontos közege, kerete az iskola. Meghatározó minden ember számára az ott eltöltött néhány év (PISA[2]). Az oktatást, annak mind a tartalmi mind a módszertani oldalát, jellemzőit (a politikusok sajátos demokrácia és társadalom felfogása miatt) Magyarországon viszont csak ritkán, általában és elsősorban nem a szakmai erők, értékek, szempontok, hanem az aktuálpolitika, sőt előfordul, hogy emberi játszmák befolyásolják. Mivel egy-egy politikus biztosat csak négy évre tudhat a saját politikusi tevékenységére, annak esetleges hatékonyságára vonatkozóan, az oktatás többi szereplője (pl gyakorló pedagógusok, szülők) csak a gyakorlati (józan) eszüket háttérbe szorítva feltételezhetik, hogy a (szak)politikával foglalkozók ennél az időszaknál tovább gondolnának előre.

Általában ismert (köztudott), hogy a (politika által közvetlenül megvalósított, kikényszerített) változások a gazdasági életben (sokkal) hamarabb hozzák a hatásaikat (a mérőket, jelzőrendszert úgy állították fel, hogy a feed-back közvetlenül és azonnal jelezzen, az eredményeket gyorsan lehessen elemezni, értékelni), ezzel szemben az oktatás területén megvalósított változtatások hatásai nem mérhetőek négy-nyolc éven belül. Kockázatos, ha módosítják, és nem mindegy, hogy mi marad ki illetve mi kerül bele ez alatt az idő alatt a gyerekek és a pedagógusok életéből illetve életébe. A hatást, az eredményt csak az érintett generációnak a rendszerből való kikerülésekor lehet értékelni, amikor – rájuk nézve – már késő.

Vannak olyan értékek és olyan ismeretek, dolgok, amelyek valamilyen okból (az E.C.O.A.P.E. projekt az okokkal még nem foglakozik) kimaradnak a tananyagokból, az általában vett neveléspolitikából. Ennek ellenére civilként szakmai és magánéleti (mivel szülő is vagyok) szempontok miatt is érintve fontosnak látom, hogy a közoktatás keretei között, az oktatási közösségek számára mégis elérhetővé váljanak ezek az értékek, vagyis valahogy elérhetővé kell tenni azokat. Ezért indult az E.C.O.A.P.E. projekt.

A közvetített értékek, ismeretek, amelyek vagy teljesen hiányoznak, vagy nem kapnak elegendő figyelmet, hangsúlyt a következők:

-          a társadalmi tőke fogalmának[3] megismerése, felismerése, tudatosítása,

-          a társadalmi tőke hasznosítása,

-          a rendszerszemlélet[4],

-          a párbeszéd[5] ismerete és gyakorlata,

-          a projektszemlélet, és az abduktív projekt-coaching[6],

-          az EACEA Socrates majd (2006-2013 között) Lifelong Learning programja által elérhető pályázati, nemzetközi együttműködési lehetőségek.

Természetesen nem azt állítom, hogy soha, sehol semmilyen mértékben és formában nem lelhetők fel ezek a közoktatásban, de azt igen, hogy sokkal fontosabbak, mint ahogy a mai oktatás- és neveléspolitika teret enged ezek számára.

Európai és hazai iskolákkal, nemzetközi együttműködésben lefutó projektek generálása és coachingja során, az Esély-Élmény Program keretein belül szerzett tapasztalatainkat összegeztem az E.C.O.A.P.E. projektben.

Az Esély-Élmény Programról

Ez a program a MOSTart Nemzetközi Kulturális Közhasznú Egyesület (http://mostart.org) vezetésével 2005-ben kezdődött és 2012-ig tartott. A MOSTart által kezdeményezett program kiemelt célcsoportja az LHH kistérségek közoktatási intézményei és a vonzáskörükbe tartozó civilek voltak. Ezeknek az intézményeknek olyan nemzetközi pályázási lehetőségeket[7] segített elérhetővé és felhasználhatóvá tenni, amelyekről vagy nem hallottak korábban a célcsoport tagjai, vagy a rájuk címkézett „hátrányos helyzetet” olyan mértékben és módon élték meg, hogy még csak nem is mérlegelték, hogy megpróbálkozzanak élni ezekkel a lehetőségekkel.[8]

Ez alatt az időszak alatt (2005-2012) az Esély-Élmény program keretei között több mint száz projekt született, közel hetven magyarországi oktatási intézmény számára, projektenként négy-hat európai partnerintézménnyel együttműködésben. A magyar intézmények a projektjeik futamideje alatt (informális) képzést kaptak. Ennek során, egyéb elméleti és gyakorlati ismeretek mellett, a fentebb felsorolt értékekkel is találkoztak, majd ezeket a projekt produktumaiként vagy annak közvetett hatására beépíthették az oktatási, pedagógiai tevékenységükbe, a tágabb közösségük (lakóhelyük) életébe, annak mindennapjaiba.

A továbbiakban röviden bemutatom a közvetített értékek, az Esély-Élmény keretein belül generált projektek és az intézmények kapcsolódási pontjait: a társadalmi tőkét, a rendszerszemléletet, a David Bohm-féle párbeszédet és az abduktív projekt-coaching módszert.

Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy magukról a pályázati formákról hiteles információkat a TEMPUS Közalapítvány honlapjáról (http://tpf.hu) kell beszerezni. Az E.C.O.A.P.E. projektnek és az Esély-Élmény programnak nem a pályázati formák népszerűsítése volt a célja, (ezt a feladatot kizárólagosan a TEMPUS Közalapítvány kell, hogy végezze és végzi) hanem a fentebb felsorolt értékek közvetítése. Csupán ennek az érték-közvetítésnek váltak eszközeivé az EACEA Socrates és LLP fentebb említett alprogramjai, pályázatai. Természetesen ezek az alprogramok a mai napig képesek betölteni az értékközvetítés szerepét, függetlenül az egyes projektek-pályázatok konkrét témájától.

A ’társadalmi tőke’ (Putnam) és a pedagógusok

Azok a (LHH kistérségi) pedagóguskollektívák, amelyek korábban hozzászoktak, hogy ne foglalkozzanak bizonyos (a felkínált nemzetközi pályázati) lehetőségekkel, mert elhitték magukról, hogy nem képesek megfelelni az (projektek lebonyolításával járó) elvárásoknak és feltételeknek (most nem elemezve ennek a tévhitnek az eredetét), a nemzetközi együttműködésekben lebonyolítandó projektek által, melyeket az Esély-Élmény programban kaptak, kész helyzetbe lettek bedobva[9], amelyet meg kellett oldaniuk. Ezt a helyzetet a részükről csupán egy döntés kellett, hogy megelőzzön, a változásra való készség (nyitottság) elkötelezett, szerződéses vállalása[10].

 Filozofikus megfogalmazással: a semmibe való ugrás vállalása.

Ez a döntés, ez a választás már önmagában is nagy tiszteletet és elismerést érdemel. Ezek a kollektívák megtapasztalták, hogy a ’hátrányos helyzet’, mint olyan, relatív és csupán egy állapot indexelése, és leginkább csak egy hiedelem, amely a korábbi tapasztalatok, gondolatok eredménye, de semmiképp sem jövőt meghatározó erő. Ezt a tapasztalatot a közvetlenül érintett pedagógusok a gyerekeknek és az intézményhez tartozó civileknek is átadták a projektek során.

Visszatérünk a társadalmi tőke fogalmához, amelyet Fukuyama[11] az alábbiak szerint definiál:

„az emberek közötti társadalmi együttműködést, kooperációt elősegítő, mozgósított informális társadalmi normák és értékek együttese, kezdve a reciprocitástól a bizalmon át egészen a valláserkölcsig. A hangsúly két kulcsszón van: együttműködés és mozgósítás.”

A „projektbe vetettség”[12] tudatos vállalása, amely az Esély-Élmény programba való jelentkezéssel, csatlakozással már realizálódott, és a következmények tudatosítása (támogatott, nyertes projekt lebonyolításának kötelezettsége és közös illetve egyéni hasznok realizálódott lehetőségei) felerősítette és felgyorsította a társadalmi tőke működésbelendülését. Nem közvetlenül történt a szakmai közösség, a pedagógus kollektíva fejlesztése, hanem közvetett (közvetített) módon. A szituáció által a közösség önmaga indított el egy folyamatot, amelyben fejlődött (így ez visszafordíthatatlan, irreverzibilis folyamat). Ezt a közvetlen visszacsatolt folyamatot a résztvevők hatékonyabbnak érezték, mint más, korábbi direkt, esetleg központi, akkreditált, idő- és adminisztrációigényes formális képzéseket. A fejlődés mind egyéni mind közösségi síkon megindult. A résztvevő pedagógusok személyes, egyéni változásai a közösség potenciáit is gyarapították. A projekt lebonyolítása során folyamatosan előkerülő ’akadályok’ helyett a közösség ’megoldandó feladatokat’ tanult meg látni, önmaga megtapasztalta, hogy a korábbi ’hátrányos helyzet’ érzésük, ’tapasztalatuk’ csupán hiedelem volt (lásd még a rendszerszemléleti részt alább). A nemzetközi együttműködések során szakmailag is megállták a helyüket. A legtöbb esetben a projektjeikben végzett szakmai tevékenységük minősége az egyes projektközösségekben a legjobbak közé helyezte őket. Ez a tapasztalat természetesen visszahatott az egyéni készségek közösségi szintű hasznosításának intenzitására, erősségére és spontaneitására (önkéntességére).

A kollektíva társadalmi tőkéje erősödött, gyakran előfordult, hogy nagyobb, szélesebb környezetben is kifejtette jótékony hatását a projekt, és települési szinten is megindult a társadalmi tőke fejlődése.

A projektek lebonyolításával járó feladatok megoldása és az eszközök gyakori hiányának tapasztalata spontán megbeszéléseket generáltak. Nem lehetett csupán rendszeres értekezletekre hagyatkozni, hogy ott megoldódjon a feladatok felosztása, monitoringja. Szükség volt olyan együttlétekre, amelyeknek csak tágabb keretet adott a projekt, amikor a részfeladatok feldolgozásához, átgondolásához is még csak közelítettek az érintettek. Nem beszélték át a részleteket előzőleg, nem alakult ki bennük a projekt részleteiről, de az egészéről sem valamilyen megoldási, megvalósítási, megvalósulási elképzelés a projekt nyerését és elindulását megelőzően. Ami ismert volt számukra, az a projekt tárgya, témája, egy pármondatos összefoglaló. Ezekben a beszélgetésekben a párbeszéd egy bizonyos fajtája valósult meg.

A ’párbeszéd’ és a projektek (David Bohm)

 A kötetlen beszélgetések az egyéni készségek és tárgyi, szellemi potenciákat volt hivatott felmérni, feltérképezni. A legtöbb esetben maguk a résztvevők sem tudták, hogy birtokában vannak olyan eszközöknek (szellemi készségek, konkrét tárgyi adottságok, kapcsolati tőkék, analóg alkalmazható probléma-megoldási struktúrák), amelyek felismerése és tudatos használata során és által kiegyenlítődik majd, kompenzálódik az addig ”objektívnek” ítélt hátrányos helyzetük negatív determináló hatása.

Húsbavágó felismerés lett a hátrányos helyzetükkel kapcsolatban is az, hogy „a néma gyereknek anyja sem érti a szavát”. Felismerték a kötetlen párbeszéd, a nem tematikus beszélgetések (viszont nem panaszkodások, nem monológok, nem előadások, nem fecsegések) lehetőségét és igényét, szükségességét.

Sajátos formáját élték meg tehát a kollektívák a ’dialógusnak’. A sajátosságát az is eredményezte, hogy rendszerint nem volt korábbi tapasztalatuk arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell egy nemzetközi együttműködésen alapuló projektet irányítani, menedzselni, koordinálni. Továbbá többnyire nem volt kötelező a projektben való részvétel sem, sem a tanárok sem a diákok részéről. Önkéntes alapú működtetést tanácsoltunk ezekben a projektekben az Esély-Élmény program keretein belül. A projektekben résztvevőkre jellemző tehát az önkéntesség (spontaneitás), a tapasztalatlanság, továbbá a konkrét és közös (meta)téma: a projekt megvalósításának feladata. Ezek viszont már nem csupán a hazai partnert, hanem az egész nemzetközi csoportot is jellemezték. Mindenki önként vállalta a projektpartnerséget.

A projekttalálkozókon a szakmai munka mellett sok időt fordítottak arra a partnerek, hogy kötetlenül beszélgessenek egymással. Ezekben a beszélgetésekben mindig jelen volt a spontaneitás is; a közös téma; a reflektálás a projektre, annak koordinációjára, hatására; jelen volt a kialakuló bizalom; természetesen a nyitottság és az eltérő kulturális és gazdasági környezetből való érkezések. Egy kis időnek el kellett telnie ahhoz, hogy rádöbbenjenek arra, hogy vannak alapvető fogalmak, amelyeket a projektmunka elején egyeztetniük kell. Ezek a tisztázások soha nem tematikus, irányított beszélgetésben, konferencián vagy előadás során történtek, mert akkor csak újradefiniálásról lett volna szó, nem megértésről, nem közös jelentésről. Ezek a tisztázások spontán beszélgetésekben folytak, ahol először rácsodálkoztak arra, hogy mást értenek bizonyos, közösnek hitt fogalmak alatt. Ezt a már felnőtt korban és nem tökéletesen megtanult közvetítőnyelv használata is erősítette. A kötetlen beszélgetések során az egymást követő, egymásba fűződő mondataikban, ezekben a ’jelentésáramlásokban’ csiszolódtak, megmosódtak a fogalmak. Közös jelentések, jelentéshalmazok alakultak ki.

Ez pedig feltétele, szükséges alapja minden közös kultúrának. (Többek között ezért van nagyon nagy jelentősége ezeknek az európai nemzetközi együttműködéseknek.) A közös új „hiedelemrendszer”, az új kultúra alakul ki a beszélgetés-folyamokban.[13] A kultúra különböző megnyilvánulásai önállóan is és elemként is mesterséges rendszert alkotnak. Ilyenek a világnézetek és az oktatási rendszer is. Ezekbe beleszületik az ember, a szocializációval tanulja meg öntudatlanul a rendszert felépítő elemek, részek fogalmát, jelentését, funkcióját.

Rendszerszemlélet[14] az iskolában és a projektekben

Más rendszerek mellett, egyebek között az oktatásban is felfedezhető egyfajta „evolúciónista” illetve „kreacionista” gondolkodásmód. (A tanulmány korlátai miatt most nem mutatjuk be azt az összefüggést, amely az Esély-Élmény program és az önmagunk, mint tanuló rendszer szemlélése és ennek fejlesztése között fennáll.) Lehet eleve, az osztályközösséghez képest transzcendens, külső szabályokkal teremteni meg a struktúrát, amelybe be kell illeszkedni, amelybe integrálni kell a „kívül” levőket, maradókat, a „külsőket”.

Ezzel szemben, lehet biztosítani olyan helyzetet, olyan körülményeket (nem teremteni, nem kialakítani), ahol a képzelőerő és a kreativitás (vö. Rorty[15]) adja az energiát a részek, az elemek (tanulók, diákok, gyerekek) számára, hogy egy újabb, bonyolultabb, komplexebb egészet, szerveződést alakítsanak ki, fejlesszenek magukból, maguk köré. Nyitott, önfejlesztő, önépítő rendszer, (disszipatív) autopoetikus[16] rendszer ez. Tanuló közösség.[17]

Az emberi, egyéni képzelőerő a szabályok megismerése/elfogadása/alkalmazása helyett a saját, korábbi (óvodai, otthoni, néhány baráti, egyházi, templomi) közösségeinek, mint rendszereinek határait bővíti ki egyre nagyobb ívben (vö. Fibonacci-sor, fraktálok.) Pár éve meghalt társadalomfilozófus Richard Rorty szerint az új erkölcs ereje abban áll, hogy minél nagyobb rendszerben legyen képes az ember közösséget elképzelni és ezáltal azt megalkotni, és ha/amikor/amennyire ez sikerül, akkor annál erkölcsibb lénnyé válik.[18]

Nem mindegy, hogy az-e a célja az iskolába járásnak az iskolakötelezett gyermek számára, akár explicit akár implicit formában fogalmazódik is meg, hogy megtalálja-e a helyét (amennyiben az egyáltalán szabad még) a meglévő rendszerben. Ezt a helyet ebben az esetben keresnie kell. Annak ellenére, hogy az egyik fő eleme, meghatározója ő maga. A másik pedig a környezete összessége. Azt kellene megtapasztalnia inkább, hogy a helye ott „létesül”, ahol ő maga hitelesen, autentikusan és autonóm módon „jelen” van, a többiek számára. Face to face.

Azt kellene megtapasztalnia, hogy a többiek, ha el is várnak tőle valamit, az tulajdonképpen a hiteles, autentikus jelenlét, annak megvalósítása, közös megélése.[19]

Sokkal nagyobb jelentősége van a gyerekek, a tanulók aktív részvételének az iskolai osztályok, különórai csoportok, sportcsapatok tagjaiként, egy-egy elemeként azok közösségekké alakításában.

Ha és amikor tisztázódik számukra a kiinduló helyzetet:

·         korosztályuknak térben átfogható, belátható távolságon belüli egyedeiknek csoportja ők, és

          van néhány információ, ami fel kell szedniük magukra, és biztos

·         vannak (további) készségeik, tehetségük, amelyeket fel kell ismerniük, és

·         a maguk és a közösségük előnyére fejleszteni és használniuk kell, és egyébként is,

·         éljék át, hogy örülnek együtt is annak, hogy megszülettek, és hogy

        találhatnak célt, amely minimálisan elérhető és maximálisan kitűzhető, abban a szituációban, ami adva van számukra mint kötelező, kényszer helyzet,

akkor rájuk bízhatjuk a továbbiakat. (Valószínű, hogy egy kis coachinggal Summerhilli iskolát generálnának maguk köré, ha hagynánk. Coachingra azért volna szükség, hogy a hozott tudattartalmaikat a lehető legáltalánosabb közös értékre legyenek képesek redukálni. Vagyis csupán módszert mutatna a coach.)  

Ez a séma a projektek tanulók által megvalósítandó részében működött. A tanulók önállóan, probléma-megoldóan, egyszerre (miben ki volt éppen kompetens) analitikusan és holisztikusan voltak képesek felfogni, átlátni és feladatokra osztani a projekttermék megvalósulásához, megvalósításához vezető folyamatot. „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan.”[20] A pedagógusoknak ebben a kockázatvállalás bátorsága volt nagy élmény. Tudniillik a pályázati rendszer nem követeli meg a tökéletes megoldást, eredmény tökéletességét, csak azt, hogy dokumentáltan a résztvevők tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a produktum elkészüljön a cselekvési terv szerint. Tudniillik ez önmagában tanulási folyamat, és nem termelés. A közoktatásban sokszor a kettő összekeverődik. Maga a tanterv, a jó osztály/iskola átlag, a „szép” teljesítmények, ünnepek, rendezvények, előadások, sporteredmények, mind-mind kísértés a pedagógusnak arra, hogy ne a tanulásra, hanem az eredmény-termelés fenntarthatatlan, szellemet, kreativitást felemésztő világába hajszolja, kergesse a tanulókat.

A projektek aktív tanuló-résztvevői találkozhattak más országok diákjaival, körülnézhettek más épületekben, amelyeket tanulásra használnak, tapasztalataikból levonhattak következtetéseket arra vonatkozóan, hogy a korábbi, addigi keretek relatívak, hogy lehetséges más rendszer, amelynek működéseként a tanulás folyamata megoldható, néha még harmonikusabban, mint amibe itthon kényszerültek. Olyan tapasztalatokat szereztek, amelyek segítségével felismerhették, hogy ebben a folyamatban mi relatív, min lehet(ne) és mennyire, illetve hogyan változtatni. Ha mégsem tudták ezeket a változásokat valóban realizálni a konkrét környezetükben, hazatérve, akkor is kapott a kreativitásuk és tágabban a képzelőerejük új energiákat, amelyek új kompetenciákat erősítettek bennük, melyek által új, már elképzelhető, összetettebb, komplexebb rendszerekre lettek nyitottak. A tanulók társadalmi tőkéje fejlődött, a rendszerszemléletük finomodott.    

A tanulók után a pedagógusok esetében az Esély-Élmény program nemzetközi projektjeibe való belevetettségből indulok ki, ezen a helyzeten keresztül mutatom be a civil-szféra lehetőségeit és a közvetített rendszerszemlélet, rendszerelmélet hatékonyságát, fontosságát.

Láttuk, hogy valamely szervezettségben lévő közösségben (rendszerben) vannak reverzibilis, visszafordítható, szimmetrikus és irreverzibilis, visszafordíthatatlan, nem szimmetrikus folyamatok. Amennyiben egy folyamat a rendszeren belül visszafordítható, akkor az idő folyamán nem történik fejlődés, szerveződés, átalakulás, változás, csak oksági, mechanisztikus események sorozata. Amennyiben viszont olyan változás történik egy rendszeren belül, amely egyértelműen egy irányt szab ki[21] az időnek az eseményre, folyamatra vonatkoztatva, akkor egy fejlődésről beszélhetünk, abban az esetben az egy új szervezettség.

Azt is láttuk már fentebb, hogy a projektbe-vetettség a változás-készségének és akarásának tudatos felvállalása (az Esély-Élmény programon belül a résztvevők részéről). Ezek a kollektívák, mivel mindig egy-egy intézmény önkéntes alapon felépülő tanárcsoportja vállalja ezt a változás nem pedig csupán egy-egy elkülönülő, a kiégett, belefáradt tanári karból kilógó különctanár, szóval ezek a kollektívák látják, hogy a jelen, kiinduló állapotukban „nincs esélyük” a projekteket eredményesen lefuttatni. (vö. Checkland)

A SSM[22] változásmenedzsmenthez képest az abduktív módszer alkalmazása hatékonyság és eredményesség szempontjából az LHH kistérségek kollektívái számára azért megfelelőbb módszer, mert bár mindkettő puha eszközöket használ a változás folyamatában, az abduktív módszer a kész eredmény-helyzetet - a már bemutatott feltételekkel - rendelkezésére bocsátja a változást akaróknak. Így nekik csak az utat kell bejárniuk a képzelőerejük, a készségeik és a kreativitásuk (a társadalmi tőkéjük fejlesztésével) megfelelő, az Esély-Élmény tréningen fejlesztett használatával.

A képzelőerő és a kreativitás viszonyát itt tisztáznám. A kreativitás már mérlegel, tekintetbe vesz, figyelembe vesz és alkalmaz körülményeket, készségeket, adottságokat. A képzelőerő ehhez képest - költőien - szárnyal, „fantáziál”. Olyan és akkora energiákat hordoz, amelyek elvesznek, ha nem képes a képzelőerő birtokosa átadni magát a hatásának. A képzelőerő szárnytollait a létezés szeretete, a saját életért érzett hála és aziránt érzett öröm növeszti.

Az Esély-Élmény programban résztvevők között sokan vannak, akik átélték azt, hogy amit ma tesznek, azt féléve még nem is tervezték, egy éve pedig még csak el sem merték képzelni (frusztrált körülmények között, mert elhitték, amit elhitettek velük, hogy bűnösök, hogy hátrányos helyzetűek, hogy nincsenek esélyeik).      

Abduktív projekt-coaching helye az oktatásban[23] (2013)

     Ismét visszatérek a rendszerszemléleten belül megismerhető Checkland SSM (Soft systems methodology) módszerére.

Egy rendszerben, ha valamilyen problémát érzékelnek, akkor igény és szükség fogalmazódik meg a változtatásra, változásra. Ez esetben ajánlott, ha bármely cselekvést megelőz egy elemzés.

Mivel az oktatásban, mint rendszerben az előforduló problémák, ha nem technikai jellegűek, azaz nem könnyen és pontosan körülhatárolhatóak és vagy megoldható, mert van rá keret, vagy nem, a kiindulási és az érkezési helyzetek nem lehetnek teljesen tisztázottak. Ezért nem lehet „kemény” módszerrel módosítani, beavatkozni.

(Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki olyan pontosan meghatározhatná az oktatási rendszerben a problémát, hogy indokolt és elfogadható legyen szakmailag – pedagógus és coach szemmel – a kemény módszer alkalmazása. Inkább csak átgondolatlan kinyilatkoztatásokról lehet szó, akár a hatalom akár valamely tekintély részéről.)

        Checkland módszerét részletesen bemutatja Vecsenyi János tanulmánya.[24] Erről többet nem kívánok írni, csak utalok rá. Az SSM módszerhez hasonlítható az abduktív projekt-coaching is. Az abdukció fogalma Peirce előtt már előfordul egyes filozófusoknál, de nem alkottak ezzel rendszert. Charles Senders Peirce volt az, akinek célja volt, hogy szisztematikusan kidolgozza az ismeretszerzés, a következtetés ezen, elődei által mostohán kezelt módját. Olyan eredményekre jutott, amelyeket itt az idő feldolgozni és alkalmazni a gyakorlatban. Mellékesen, ennek a felismerésnek következményeként, jeleneként lettek népszerűek House doktor és Sherlock Holmes alakjai könnyen emészthető televíziós sorozatokban.

        Az E.C.O.A.P.E. Esély-Élmény programja résztvevői közül elsősorban a felnőtteket érinti ennek a módszernek – az abduktív projekt-coachingnak – az alkalmazása. A tanulók is részt vesznek a folyamatban, de számukra még nem változtatásról, rendszerfejlesztésről van szó, csak másként cselekvésről, valami új, konkrétan: nemzetközi projekt-tevékenységről. Azért lehet ezt mondani, mert ők még aránylag rövid időt töltöttek a rendszerben ahhoz, hogy bizonyos sémák erősen rögzüljenek bennük, annyira, hogy módszeresen kelljen azokat megváltoztatni, illetve működésüket, hatásukat megtörni.

            Az elemzéshez meg kell figyelni a kiindulási és a kívánt célállapotot. Nehézség támad ezzel a megfigyeléssel kapcsolatban, mivel a megfigyelő közelről érintett abban, amit vizsgálódása tárgyává tesz. Mondhatni, hogy maga a szemüvege is hozzá kellene, hogy tartozzon a vizsgált helyzetekhez, de ezt nagyon nehéz és időigényes még egyes embernél is megtenni, illetve elérni, nemhogy egy kollektívánál, amely előtte van akár a Bohm-i párbeszéd rendszeres gyakorlásának.

            Az abduktív coachingban az eredmény-állapot olyan pontos elképzelése, amely kívánatos az elemzéshez, nem a partnerek feladata. Mi biztosítunk a programon belül számukra egy olyan helyzetet, pontosabban folyamatot, amelyben már realizálódott állapotként tapasztalja meg a korábban kívánni sem mert, de máshonnan ismert cél-állapotot. Ebből a már megtapasztalt állapotból visszafelé következtet, egészen a kezdeti állapotáig, és lépésről lépésre rakja össze az elemeket: a nem hasznosított egyéni és társadalmi készségeket, tőkét, és vonja le végül azt a következtetést, hogy lehet, valószínű, hogy egyedül is el tud(ott volna) oda jutni, ahonnan most visszatekint. Csak az eredeti attitűdön kellett volna változtatnia, és beindult volna a képzelőerő és a kreativitás. (Megjegyzem, hány és hány esetben lehetünk ilyen bártortalan, sémába-ragadt, tehetetlen emberek, coach nélkül, hány és hány út és lehetőség marad élmény nélküli a számunkra!) Ehhez a következtetéshez nagyon kreatívan kellett cselekednie és gondolkodnia, elemeznie. A folyamat fordított, az elért eredmény adva van, abból következtet abdukcióval visszafelé felismerve, megismerve kreatív megoldásait, melyeket alkalmazott, és ezáltal a képzelőereje a megszokott sémákat, a sajátjait meri áttörni. Megtapasztalja, hogy az előfeltevései relatívak, csupán tudati állapotok, megtapasztalja, hogy mindaz működik illetve működhet (megvalósulhat) az életében, amiről korábban még csak képzelődni sem mert, és már tervezni is tudja a részleteit.

Ez tehát az abduktív projekt-coaching. Európában ehhez hasonló coaching módszert kettőt ismerek (a narratív coaching[25], és a sématörő Sárvári[26]).

[1]  www.ecoape.eu, European Civil Organisations’ Activity in Public Education, Európai Civilek Aktivitása a Közoktatásban

[2] http://www.oecd.org/pisa/pisaproducts/pisa2009/pisa2009keyfindings.htm

[3] vö. Putnam

[4] vö. Ludwig von Bertalanffy, Peter  Checkland (ssm), László Ervin

[5] David Bohm által megfogalmazott formában, a demokrácia lehetőségi feltételének értékelt, ’valódi’ párbeszéd

[6] Ezt a módszert az Esély-Élmény program tapasztalatai által formálta, alakította ki a MOSTart alapító-vezető munkatársa (Bajzák)

[7] A Socrates és a LLP programokban kizárólagosan a TEMPUS Közalapítvány által kezelt Comenius, Leonardo és Grundtvig pályázati formákról, alprogramokról van szó

[8]  Ezeknek a pályázatoknak Magyarországon a TEMPUS Közalapítvány a kizárólagos kezelője, www.tpf.hu

[9] amely helyzetbe egyedül csak végigküzdött változással jutottak volna, vö. Checkland SSM technikája

[10] ellentétben bármilyen változásmenedzseléssel illetve szervezet átalakítási folyamattal, fejlesztéssel.

[11] Fukuyama, F. (1999): Social Capital and Civil Society. The Free Press, New York

[12] vö Sartre elgondolását a tervre (projet) vonatkozóan, in: Mi az egzisztencializmus?

[13] vö. Csányi Vilmos interjú az Új Pedagógiai Szemle 2006 novemberi 

[14] Checkland, Luhmann, László Ervin, Csányi Vilmos

[15] Rorty, Erkölcs kötelességek nélkül 

[16] vö. Fjitrof Capra, László Ervin gondolatai (Capra: Az élet szövedéke, László: A rendszerelmélet távlatai)

[17] P. Senge: http://hu.wikipedia.org/wiki/Peter_Senge

[18] Rorty, Erkölcs kötelességek nélkül

[19] vö.: A kooperatív, kompetenciaalapú oktatás

[20] László Ervin mottója

[21] vö. László: A rendszerszemlélet távlatai

[22] Checkland: A rendszerszemlélet elmélete és gyakorlata

[23] Ezt a fejezetet 2013-ban írtam hozzá a tanulmányhoz 

[24] I.m. Függelék

[25] http://narrativecoaching.com

[26] http://www.neosys.hu/sematores